Főkép

A sokoldalú Hartay Csaba már alkotott számtalan műfajban, írt több emlékezetes verseskötetet (személyes kedvencem az Átkiáltani az őszbe), blogbejegyzésekből összeálló szkeccset (Köszönöm a befogadást!), hamisítatlan nagypapa-unoka (Holtág) és megfoghatatlan börtönregényt (Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt ), de ami talán a legjobban áll neki, az a nosztalgikus múltidézés, amely életre kelti bármelyikünk gyermek- és ifjúkorát. A Rajongók voltunk és a Lerepül ​a hülye fejetek után éppen egy ilyen érkezett az elmúlt hetekben, mégpedig a sokatmondó Még nem is játszottunk címmel. 

 

Hartay ebben az érezhetően személyes hangvételű, önéletrajzi elemeket is felvonultató kötetben ismét sikerrel idézi meg a gyermekkor és az ifjúság édes ízét, ám némileg újdonságként ezúttal már egyértelműen egy negyvenes "bácsi" emlékeiként. Mert lehet, hogy az ember számtalan dolgot elveszíthet, de a múltja, és ezen belül is a fiatalsága örökre kitörölhetetlen élmény marad a számára.

 

Az új kötet is már-már szokás szerint a '80-as, '90-es évek vidéki kisvárosi életébe repít vissza minket, ahol az elbeszélőnk egész fiatalságát töltötte, és ahogy jönnek elő az emlékek, úgy olvashatjuk az egyszer kisiskolás, máskor kamaszkori sztorikat egymás után. A Még nem is játszottunk többek között abban más a korábbi múltidéző, nosztalgikus kötettől, hogy a benne szereplő kisprózák már–már prózaverseknek is tekinthetők,így nem is mindig kerekedik ki belőlük valódi történet, hanem sokszor megmaradnak a narrátorban még 30 év után is élénken élő benyomásoknak, emlékképeknek.

 

"A vasárnap már fenyegetve érzi magát. Annyira sérülékeny. Alig éltem még pár évet, de már érzem az idő színesre festett , horpadó bádoglemezeit. Hogy a vasárnapból a hétfőbe átmenni csak egy rozsdás átszakítás. Minden öszszedől mögöttünk, akár a gyerekkor. Vasárnap, ha lemegyek játszani, mozdulatlanok a hinták, a homokozó síkság, nincsenek hegyek és várak, a csúszdán is csak a lusta percek siklanak le. Milyen üres ma is a lakótelep. A konyhákban Anyukák állnak, húslevest főznek, alakjuk átdereng a párás ablaküvegen. Vannak családok és életek a miénken kívül is."

 

Külön kiemelném, hogy a szerző mindvégig ügyesen kerüli el a giccset, vagy azt, hogy túlságosan is szépen (szebben mint a valóság) emlékezzen vissza a régmúltra, hiszen egy–egy poénosabb epizódot mindig egy szomorkás, hétköznapibb követ. De ahogy megszokhattuk, ezúttal is főleg a humorosak vannak túlsúlyban, így olvashatunk sok egyéb mellett például Samantha Fox melleiről, trabantos kirándulásról, ellógott tanórákról, kényszerből végzett kerti munkákról, vagy kazettán hallgatott korabeli slágerekről.

 

Hartayt azért is jó olvasni, mert bár az általa felidézett emlékek lehet, hogy máskor és máshol játszódnak, mint a mieink, de így is könnyen magunkénak érezhetjük őket, így ezt a kötetet kézbe véve újra átélhetjük nem csak a szerző, de a saját fiatalságunkat is. Ez pedig bizony jó dolog. Nagyon is az.