Főkép

Annak fényében, hogy a korábban viszonylag sűrűn publikáló Jónás Tamás a lírát tekintve hét (a 2016-os Törzs), a prózát tekintve pedig már tízévnyi (a 2013-as Apuapuapu) hallgatás után idén új regénnyel jelentkezett, nem csoda, hogy óriási előzetes várakozással vágtam bele az Ampersand kiadónál megjelent Kívülállóba, amely bár kétségtelenül egy igazán intenzív és nem mindennapi élményt nyújtó, ám több szempontból is erősen problémás alkotás, így végül összeségében alulmúlta a várakozásaimat.

 

A Kívülálló a szerzőtől már jól megszokott módon egy végletekig szókimondó és tabudöngető kötet, amely – egy rövid E/3-as bevezető- és záróepizódtól eltekintve - egészen zavarba ejtően alkalmazza a vallomásos irodalomból ismerős énelbeszélői formát, mely révén bepillanthatunk egy igazán meghökkentő életmódot folytató költő életének egy igen-igen szűk szegmensébe. Jónás ebben a művében szinte teljes egészében elveti a linearitást és sokszor az ok-okozati viszonyok is teljességgel érdektelenek lesznek, így ezekben a zömükben két-három oldalas bekezdésekben szinte folyamatosan éveket ugrálunk előre és hátra. Ez azonban cseppet sem számít, mert hősünk élete szinte semmit nem változik az évek folyamán, egyik zűrös, többnyire sehonnan sehová sem tartó kapcsolatból csúszunk át a másikba, mint ahogy a drogos vagy néha piálós tivornyák is folyamatosan ismétlődnek. És ezeken kívül ezen a 176 oldalon első ránézésre nincs is szinte semmi más.

 

Ezeket a rövid fragmentumokat olvasva tökéletesen igaznak tűnik elbeszélőnk életére az a kulcsmondata, hogy „nincs Isten, mégis van pokol”, mert ahogy jönnek szép sorjában ezek a repetitív, önismétlő, egymással gyakorlatilag bármikor ki- vagy felcserélhető és zömükben erősen vulgáris, pornográf, sőt még ezen a kategórián belül is sokszor egészen polgárpukkasztó történéseket megörökítő szövegdarabkák, úgy érezhetjük, hogy ez valahol tényleg maga a pokol. Pedig a sanyarú gyermekkorú hősünk sosem akarna mást, mint őszinte szerelmet, de valahogy mindig célt téveszt. Ez meg annak fényében válik igen furcsává, hogy sokszor hihetetlenül éles, önanalitikus szemmel képes mesélni sorsáról.

 

Mint ahogy paradox módon a kötet költői és továbbgondolásra nagyon is érdemes mottóját („A szabadság csak szárny, neked kell verdesned”) is éppen az bizonyítja a legjobban, hogy a főhősnek esze ágában sincs így élni, hiszen fel sem vetődik benne, hogy „verdesnie” kellene, inkább csak megelégszik azzal, hogy legyen kit / kiket a legváltozatosabb módokon magáévá tenni, mit / miket felszívni, vagy éppen meginni, és hová utazni.

 

„Gyerekkoromban, ha túl merészen kóboroltunk az erdőben, könnyen a szomszédos Balatonban találtuk magukat. A borsodi, palóc, barkó faluban. Később meg kellett szokni, hogy a nevét hatalmasabb híresség orozza el, a tó. De ezzel mindannyian így vagyunk. Elszeretik a szerelmeinket, kisajátítják a neveinket, ellopják anyánkat, házunkat, szavainkat, hitünket. Csak az a tiéd, amít megeszel. Az sem mindig. A szinte állandó hányingert gyakran követi tényleges hányás. Maradjunk annyiban, hogy az volt a tiéd, aminek maradékát kiszarod.”

 

A Kívülálló részleteiben sokszor nagyon is élvezetes, emlékezetes, meghökkentő és letaglózó alkotás, ám mint nagy egész, számomra nem áll össze, nem tart sehová (a szürrealitásban?, őrületben?, apokrif transzcendenciában? végződő szöveg nem ad igazi lezárást), nem mutat kiutat, nem mond érdemben semmi újat a szabadságról vagy a szeretetről, inkább csak megmarad egy sokszor nehezen hihető (többek között furcsa, hogy kivétel nélkül minden nő gyakorlatilag másodpercek alatt elbeszélőnk lábai elé omlik, és az is, hogy „hagyományosabb” módon társadalmi életet élők is szinte teljes egészében kimaradnak a szövegből) tabudöntögető kötetnek, amelyről azonban azt hiszem, nagyon sokan és nagyon sokat fognak még vitatkozni. Az biztos, kíváncsian fogom várni a véleményeket.