Főkép

Az egyik szemem sír, a másik meg nevet – annak köszönhetően, hogy hét év várakozás után megjelent a Café Postnuclear második kötete, és ebben a szerzőpáros pontot tett a posztapokaliptikus világban játszódó történet végére. A nevetés és az örömködés a megjelenés tényének köszönhető, örülök, hogy nem maradt félbe a terv, és nem árválkodik magányosan a 2015-ös első rész. A hét év nem kis idő, ezért a kiadó azokra is gondolt, akik időközben kezdtek el érdeklődni a képregények iránt, és mindkét részt kiadták – jobb papíron, szóval úgy vélem a gyűjtőknek muszáj lesz ezt a verziót is beszerezniük.

 

A koncepció nem változott, a megszokott, KGST piacokról összeharácsolt tárgyak és járművek között mozognak a szereplők, hogy időnként múltidéző utalásokkal szórakoztassák egymást, valamint bosszantsák a fiatalabb nemzedéket (akik számára ezek a mondatok nem jelentenek semmit). Valamint megmaradtak a dalszövegek, melyek beszéd és narráció helyett a képi világot hivatottak kiegészíteni, magyarázni. Éppen ezért javasolt olvasás közben elindítani ezt a playlistet.

 

https://www.youtube.com/playlist?list=PLmt3V3LrVTCoNf7HC402py63Q2eFE4sfg

 

Ránézésre elég vegyes a kínálat, úgy tűnik Szűcs Gyula holisztikusan szereti a nyolcvanas éveket, moncsicsistől, VHK-stól, videókazettástól. Ez egyáltalán nem baj, mert a képregényben tényleg átjön a korra jellemző a tárgyi kultúra, már csak a trapper farmert hiányoltam pár lepukkant túlélőn.

 

A történettel kapcsolatban nem tudtam eldönteni, hogy most egy korabeli filmmixet, egy tinédzser álomvilágát, vagy egy Mad Max II. után szabadon újragondolt országbejárást kaptam. Egy biztos, a Balatontól Budáig vezető út tele van emlékezetes momentumokkal, kikacsintásokkal, utalásokkal. Szex, erőszak, fegyverek, kocsik – vagyis minden, ami egy bizonyos korban foglalkoztatja az ember. Ebből persze az is következik, hogy a Café Postnuclear nem kapja meg a legjobb eredeti forgatókönyv, akarom mondani képregény díjat, de ezzel már az első kötet után mindenki tisztában lehetett.

 

Személy szerint hét év után picit többet vártam, főként a befejezést érzem kurtának, és ugyan nincs ötletem, mi mást lehetett volna kitalálni, a hiányérzet velem maradt. Úgy, hogy közben abszolút helyénvalónak éreztem a lezárást, elvégre nem a főszezonban kerestük fel Disneylandet, hanem egy haldokló, pusztulásra ítélt földön száguldozunk, ahol a költészet a fejlett civilizációval együtt elveszett.

 

Fontos, hogy hőseink sem jók, csak a maguk módján igyekeznek életben maradni ebben a környezetben, és reakcióik pusztán a túlélésért meghozott döntéseik következményei. Itt egyszerűen senki nem engedheti meg magának, hogy jó legyen, az élet harc, ahol előbb-utóbb mindenki elbukik.

 

Többen leírták már, hogy a kötet legjobb része az a szószedet, amiben a Szűcs Gyula felsorolja mindazt, amit belezsúfoltak a történetbe. Popzene, fegyverek, járművek, tárgyak és kultúra – ha valaki elfelejtette, milyen volt a gyerekkora (feltéve, ha pont abban a korban volt gyerek vagy tinédzser), akkor ettől nagyjából minden eszébe jut majd.

 

Képregényről lévén szó, legalább ennyire fontos, ha nem fontosabb Budai Dénes hozzájárulása az egészhez. Az ő rajzai teremtik meg ezt a sivár Magyarországot, ahol poros és halott tájon száguldanak az átalakított járműcsodák. Mindazonáltal a stílusa némileg megváltozott menet közben, bár elképzelhetőnek tartom, hogy ez tudatos döntés volt. Míg az első kötetben közelről látjuk a járműveket és a településeket, így a sivár pusztaság telítődött a tereptárgyakkal, addig a záró részben ez megváltozik. Mindent messzebbről nézünk, ezáltal hangsúlyosabbá válik az üresség, hogy a semmiből a semmibe haladunk, a táj nem pusztán kihalt, hanem csak jelzésértékűen van jelen, időnként annyira üres, mintha a teremtés előtt bóklásznánk a Patyomkin-szerű díszletek között. De nem csupán a képi világ módosult, hanem a rajztechnika is. A szereplők, illetve a rajzok körvonalai durvábbak, mintha ők is beleszürkültek volna a tájba.

 

Van pár jelenet, amit elsőre nem sikerült helyesen értelmeznem (például mi történik a mester fejének tartalmával), van párihletett koppintás (Hellboy például), és ahogy említettem, a befejezéssel még mindig nem vagyok kibékülve.

 

Bár a szerzőpáros nem tervez folytatást, úgy gondolom, lenne helye az ebben a világban játszódó egyéb történeteknek, akár előzmény, akár utózmány formában. Mert azt már bebizonyították mire képesek, és nekem tetszik, amit letettek az asztalra.