Főkép

Az utóbbi időkben a kortárs skandináv szépirodalom már egészen nagy teret nyert hazánkban, szépen sorjáznak a norvég (Per Petterson, Vigdis Hjorth, Kjell Askildsen, Karl Ove Knausgård, Lars Saabye Christensen), a svéd (Per Olov Enquist, Jonas Hassen Khemiri, Sara Stridsberg), a dán (Kim Leine, Dorthe Nors, Carsten Jensen), vagy éppen az izlandi (Jón Kalman Stefánsson, Sjón, Einar Már Guðmundsson) kötetek, de valahogy a finn irodalom rendre kimarad. Ezen a helyzeten igyekszik változtatni többek között az északi könyvekre specializálódott Polar kiadó, amely ezúttal egy idehaza teljességgel ismeretlen finn író első könyvét, az Éhségévet jelentette meg az ünnepek előtti időszakban.

 

Aki Ollikainen ezzel a vékonyka kötetével az elmúlt évtizedben valósággal berobbant hazája irodalmába, számos szakmai-, illetve közönségdíjat elnyerve. A siker titka alighanem elsősorban a témaválasztásban, illetve a szerző stílusában rejlik. Az író ugyanis a finn történelem egy mára már szinte teljességgel elfeledett korszakába, a 19. század közepi orosz megszállás idejébe kalauzolja el az olvasóit, mégpedig egy olyan időszakba, amely az akkoriban még iszonyatosan szegény és fejletlen ország lakosai számára maga volt a pokol.

 

A könyv cselekménye 1867-68 telén játszódik, amikorra a sorozatos rossz termések, az elképesztően hosszú és hideg telek, valamint az elhibázott politikai döntések folyományaként tetőzött az ország történek legnagyobb éhínsége, mely során a lakosság egytizede, közel kétszázezer ember vesztette életét. Az éhhalál szélén álló és bármiféle segítség nélkül maradt nincstelenek pedig utolsó elkeseredésükben felkerekedtek, hogy valahol a vágyott messzeségben, ha nem is a Kánaánt, de egy falat kenyeret találhassanak.

 

A kisregény egyik szála egy ilyen zsellércsalád pár hónapos vándorlását követi nyomon, mely során a haldokló családfőt hátrahagyva egy anya két kisgyerekével együtt útnak indul bízva a megmenekülésükben. Ollikainen az ő nyomukat követi ebben a töredezett, balladai kihagyásokkal és gyakran brutális, realista ábrázolásokkal teli műben, így útjuk során felváltva találkozhatunk az emberi jósággal és gonoszsággal, együttérzéssel és közönnyel, segíteni akarással és elfordulással. Az író bár szikár nyelvezetében néha felvillant lírai elemeket is (Kovács Ottilia remek fordítása), mindvégig szem előtt tartja a nyers realizmust, talán az egyetlen technikát, amellyel egy ilyen korszakot érdemben ábrázolni lehet. Így senki se várjon a történettől könyörületet.

 

A másik szálon pár nagyvárosi értelmiségi (egy alapvetően jó szándékú, ám korántsem hibátlan orvos, illetve egy a bajokért nagyban felelős politikus) életébe tekinthetünk be, akik jól fűtött házaikban és a korszakhoz képest viszonylagos jólétben keseregnek a kialakult helyzeten. Ez a két szál adja ki világunk kettősségét, azt, hogy egyesek a poklot élik meg, míg mások tőlük pár kilométerre ebből mit sem fognak fel.

 

Az Éhségév, Aki Ollikainen műve összességében komoly vállalás, ám talán túlzott rövidsége, és elsősorban a szaggatott felépítésből eredő hiányosságai miatt némi hiányérzetem volt vele kapcsolatban, ám ezzel együtt is egy olyan mű, amit érdemes elolvasni főleg azoknak, akik szeretik a nyers realizmust és ennek révén a valósággal való elkerülhetetlen szembenézést.