Főkép

Az eredetileg 1989-96 között kiadott Sandman sorozat egyike volt a műfajt felforgató, forradalmi ötleteket hozó képregényeknek. Bár már több, mint három évtizede szó van róla, hogy filmre vinnék, dacára, hogy sokan lehetetlennek tartják ezt, végül csak elkészült – épp csak nem mozfilmként, hanem tévésorozatként. Mely lehetővé teszi, hogy az eredeti, iszonyú szövevényes és szerteágazó történetfolyamot a képregényhez hasonlóan epizódonként tárja elénk.

 

És bár az első évad nagyjából az első két és fél kötetet dolgozza fel csupán, ami a teljes sorozatnak jó, ha negyede, tehát még nagyon (de nagyon!) sok minden van hátra, egyelőre jobbára tetszik. Kérdés, ma hogy tud működni, főleg azoknál, akik nem olvasták a képregényt. Merthogy a történet számos szála közepette lassan épül csak a monumentális központi sztori, és így könyvben is épp elég nehéz követni, hogy mi a rosseb folyik itt… És amennyire forradalmi volt a maga idejében, ma már, részben pont a képregény verzió által megnyitott kapuknak köszönhetően, sokkal kevésbé hat újítónak.

 

A történet 1916-ban kezdődik, mikor egy okkult mágus (Crowley fő ellenfele) megpróbálja megidézni és bebörtönözni a Halált, ám helyette a Végtelenek (eme több-mint-isteni lények) egy másik tagját ejti foglyul: Álmot. S míg Morpheusz nagyúr szabadulását várja (a tévé verzióban 106 éven át), a világban iszonyú bajok történnek – az emberiben és az Álom világában is. Ez azonban csak a kezdet, s az egyes epizódok újabb és újabb meglepetéseket hoznak. Megértem, ha valaki nem bírja követni.

 

Azoknak, akik olvasták a képregényt, más problémáik lehetnek. Bár az első évadban még nincs olyan epizód, amit elképzelhetetlennek tartottam, hogy filmre vigyenek, a Netflixre jellemző „polkorrekt” vagy miféle változtatások viszont sokaknál kiverték a biztosítékot. Nekem nem azzal van bajom, hogy Álom nővérét, Halált vagy könyvtárosát, Lucienne-t afro-amerikai színésznő játssza (igen, utóbbiból nő lett), hanem azzal, hogy emblematikus figurákat, a sorozat leginkább kedvelt szereplőiből többet is erősen megváltoztattak. Miközben a Sandman abban is úttörő volt, ahogy a különféle rasszokat, szexuális beállítottságokat, de akár a női szerepeket is ábrázolta. De valaki úgy döntött, ma már ez sem elég… Mindazonáltal a két említett pont jó így is, de pl. az eredetiben fehér, itt fekete Rose Walkert alakító színésznő játéka egyáltalán nem hiteles. Akármi történik vele (és csupa olyasmi, amit max. álmodni tud az ember…), alig látszik megrázni őt. Ez az, ami valójában problémás.

 

Az Álmot alakító Tom Sturridge kapcsán még billegek. A képregényben csupa fekete (ámbár csillogó) a szeme, a filmen emberszeme van. A képregényben fekete alapon fehér betűkkel írják, ha beszél. A filmben mély hangon beszél, ami klassz, de nem Az, aminek lennie kellene. És a gond az, hogy egy minden emberi gyengéje és talán idővel kifejlődő erénye mellett is egy alapvetően nem emberi lényt kellett volna hihetővé tennie Sturridge-nek, ami nyilván lehetetlen. Ezzel együtt jobbára OK a játéka, és csak elvétve érzem úgy, hogy túl nyálas és túl emberi ő ehhez…

 

Ezzel együtt vannak jó változások is az eredetihez képest, például az első, Az igazak álma c. epizód sokkal erősebbre lett átírva, és a képregény akkor még kiforratlan képi megvalósítása sem zavar itt be. Van néhány remek illetve örömteli színész is. Boyd Holbrook rémisztően tenyérbemászó a Korinthosziként, David Thewlis (a Potter filmek Lupinja) hátborzongatóan zseniális, Stephen Fry-nak jutalomjáték Gilbert szerepe, és a Trónok harca Brienne-jeként megismert Gwendoline Christie is mennyire jó már Lucifer Hajnalcsillagként!

 

Az is jó, hogy a képregény sorozat elejébe beerőszakolt DC szereplőket jobbára kiszedték (cserébe az igen karakteres okkult detektívből, John Constantine-ból lett egy menőzősre vett, biszexuális hölgy, Johanna, akinél megint nem a neme vagy szexuális beállítottsága a probléma, hanem a gyenge színészi játéka). S bár a képregényes verzió messze átütőbb, a Pokolban zajló párbaj itt is nagyon erős lett.

Az sem akármi a képregény rajongói számára, hogy az amúgy visszavonult Dave McKean készítette az epizódok végi főcímeket, melyek nagyon is rímelnek a képregényhez alkotott borítóihoz, s mégis annyira mások. (S akkor a dupla bónusz epizódról még nem is szóltam, melyek egyike, az Ezer macska álma animációs film!)

 

Amúgy meg elég sokban hű a tévés verzió a Neil Gaiman-féle eredetihez (szerencsére ő maga is résztvett a feldolgozásban), és szinte mindegyik epizódban vannak baromi erős (néhol mondjuk sokkoló) részek. Úgyhogy remélem, a Netflix megcsinálja a teljes sztorit.