Főkép

John Constantine okkult detektív figuráját Alan Moore alkotta meg a Mocsárlény általa írt részeihez, de aztán a róla szóló, önálló képregényeket Jamie Delano kezdte el írni a DC Comics-nál. Az észak-ír születésű Garth Ennis 1991-ben vette át a sorozatot, mely addig is sikeres volt, de ő új szintre emelte. Nem csoda, hogy a Constantine – A démonvadász című, 2005-ös mozifilm, Keanu Reeves főszereplésével, erősen erre a kötetre épült.

 

Az első, Ennis által írt miniszériát tartalmazza ez a szuper minőségű, keményfedeles kötet. Már az is nagyon tetszik benne, hogy nem fényes papírra nyomtatták a belsejét, de nem is olyan mattra, ami öli a színeket. Bár épp a színkezelés az egyik leginkább sajátos oldala ennek a képregénynek: Will Simpson és színezői kevés, jellemzően pasztell színt használtak, egyes jeleneteknél akár csak egyet, s ez, valamint a rajzok zorkó stílusa önmagában is emlékezetessé teszik a kötetet.

 

Hát még a sztori! Constantine egy láncdohányos figura, aki a vizet semmilyen formájában nem komálja, igazi noir detektív forma, aki az okkult esetekre specializálódott. Démonok, ördögök, szellemek, bármi természetfeletti jelenség – ez John terepe, és általában ő az, aki megússza. Csak sajnos ezek az ellenfelek hajlamosak bántani a szeretteit is, így aztán Constantine utolsó szemétládának tartja magát, hiszen ő még él, megannyi barátja viszont miatta halt meg…

 

Ám jelen történet elején kiderül, hogy ő is meg fog, és nem holmi túlvilági hatalom bosszúja okán, hanem mert előrehaladott tüdőrákja van a sok cigi miatt. Ez ma elég elcsépeltnek hat, de ’91-ben máshogy álltak a dolgok, akkor talán nem tűnt prédikálásnak Ennis részéről, inkább fricska volt. Meghalni nyilván senki nem szeretne, Constantine-nak azonban azért is félelmes az elmúlás gondolata, mert odaát szekérderéknyi ellensége ill. miatta elhunyt barátja várja, és ha az utóbbiaktól számíthatna is esetleg megbocsátásra, előbbiek világossá tették számára, hogy eónokon át fogják kínozni. Úgyhogy valamit jó lenne kitalálni, csak az orvos is megmondta, hogy nincs már sok neki hátra…

 

Miközben végignézzük, hogy Constantine miként próbál kikeveredni ebből a helyzetből (és például a kemoterápiát nyomban elveti), hogy igyekszik segítséget kérni baráttól vagy épp lekötelezettől, Ennis megmutatja egy olyan oldalát is, amire aligha számít az egyszeri képregényolvasó. Nem arról van szó, hogy J.C. (jé, de érdekes monogram ez, vö. Jesus Christ) jó ember lenne, hanem arról, hogy mit tesz a rák bárkivel.

 

Anno a Sandman egyik epizódja kapcsán írtam, hogy minden idők egyik legzseniálisabb képregényes mérkőzését alkotta meg Gaiman. Nos, itt a másik legzseniálisabb. De az, hogy Constantine mit kavar az ördögökkel, önmagában nem működne olyan jól, ha nem lennének mellette ott a brutálisan őszinte, emberi részek, mint mikor John a kórházban összehaverkodik egy idős haldoklóval. Hogy most a zsidó és keresztény vallásból vett háttér, a démoni hatalmak és azok kijátszása mennyire vehető komolyan (mennyire kell komolyan venni – mert ez itt mégiscsak egy szórakoztató sztori, legyen bár horror a javából), mellékes ahhoz képest, hogy Ennis a legkeményebb emberi élmények egyik-másikát írta bele ebbe a képregénybe. Pőrén, de nem hatásvadászatból, hanem mert igaz, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell, ezekkel előbb-utóbb a legtöbbünknek szembe kell néznie, és az eltussolás meg a szépítgetés nem fog segíteni. Azt hiszem, az, amit itt olvastam, sokkal inkább. Ha bármi egyáltalán.

 

Emellett persze klassz a sztori is, mocsok jók a párbeszédek, a londoni (illetve liverpooli és írországi) atmoszféra is totál átjön, a szereplők is emlékezetesek, és még Sepsi László fordítása is remekbe lett szabva. Ebben az évben ez lett a mantrám: kösz, Fumax!