Werner Herzog: Dereng a világ

Van abban mindenképpen némi kockázat, ha egy 79 éves filmes úgy dönt, hogy megírja élete első regényét, de ha ez a tapasztalt filmes éppen az a sokszorosan díjnyertes Werner Herzog, aki már forgatott egy a dzsungelt legyőzni akaró karizmatikus alakról (Aguirre, Isten haragja), akkor az olvasó joggal reménykedhet a könyv sikerességében.

A Dereng a világ megírásának gondolata 1997-ben fogalmazódott meg először Herzogban, amikor Japánban járva találkozhatott Hiroo Onodával, aki amiatt vált világszerte ismertté, hogy majd’ harminc évig vívta eltökélt harcát a japán hadsereg utolsó tagjaként egy apró Fülöp-szigetekhez tartozó földdarabon, mert ezt a parancsot kapta. Azt hiszem, ez a történet meglehetősen közismert, és igen sokféleképpen meg lehetett volna írni, de nem hiába várt vele Herzog majdnem két évtizedet, mert ami végül megszületett, az roppant mély, eredeti és csak igen nehezen megfogható.

A német szerző alkotása meglehetősen rövidke (alig 112 oldal), és egy rövid, az utolsó napokat bemutató kezdőepizódot leszámítva egyenes vonalon haladva villant fel motívumokat Onoda hadnagy és három társának magányos harcából ezen az eldugott trópusi szigeten. Herzog nem hiába rendező, hiszen fejezetei gyorsan pörögnek, számos jelenete filmszerű, a „vágások” is mindig jókor jönnek. A Dereng a világban nincs semmi túlmagyarázva, de mégis mindvégig érezzük, hogy ami a leírtak mögött lakozik, annak végtelen súlya van, és ahogy olvassuk ezt a hol dokumentarista, hol költői, hol pedig filozofikus hangvételű alkotást (Szijj Ferenc ragyogó fordítása), sokat megtudunk az élet értelméről (pontosabban az élet értelmének kereséséről), a kitartásról, vagy éppen az önbecsapásról.

Számomra a fiatal korában amerikai sportkocsikkal önfeledten csajozó, majd a kendót megismerve a tradicionális japán értékek felé forduló, és élete java részét előbb társaival, a halálukat követően pedig a dzsungelben egyedül töltő Onoda igazán megfoghatatlan alak maradt a végére is. Ám ebben az esetben ez inkább erény, mint hiba. Ugyanis bár gyorsan át lehetne szaladni ezen a kisregényen, de aki okosan olvas, az nem ezt teszi, hanem inkább el-elgondolkodik ezen a hol lelassuló, hol végtelenül meglóduló alkotáson, és elmereng a biztos kézzel megrajzolt képeken: a sztoikus nyugalommal öngyilkosságukra készülő sebesülteken, a fába rejtett évszázados szamurájkardon, vagy éppen egy leölt bivaly vértől csepegő combján, amint egy menekülő katona hátához verődik. És akkor még az olyan finom, szinte a sorok között elejtett reflexiókat még meg sem említettem, mint pl. ki mire akar emlékezni az életéből / történetéből, hiszen az Onoda és társai által meggyilkolt minden bizonnyal több tucatnyi helybéli alig kap említést…

Azt hiszem, kimondottan jól indult az őszi szezon Werner Herzog újonnan megjelent kisregényével, hiszen a Dereng a világ révén egy olyan alkotással gazdagodott a hazai könyvpiac, amely rövidsége ellenére is végtelenül gazdag, mély és elgondolkodtató. Ráadásul az olvasóbarát fajtából. Így különösen sajnálom, hogy a német rendező közel 80 évesen írta meg ezt az első regényt.