Főkép

A tavalyi több szempontból is az afrikai szerzők éve volt, ugyanis a Nobel- (Abdulrazak Gurnah), a Booker- (Damon Galgut) és a Goncourt-díj (Mohamed Mbougar Sarr) is afrikai szerző kezébe került, ami valljuk be, eléggé meglepő. A Goncourt-díj történetében ráadásul először díjaztak fekete-afrikai szerzőt, és ezen kívül a szenegáli Sarr a maga 31 évével az egyik legfiatalabb író, aki valaha elnyerte a legrangosabb francia könyvdíjat.

 

A Park kiadó példás gyorsasággal és igényességgel jelentette meg Az emberek legtitkosabb emlékezete című művet, amely mottója nem hiába származik a közelmúlt egyik legnagyobb hatású szerzőjétől, Roberto Bolañótól, ugyanis ez a majd’ félezer oldalas nagyregény is épp úgy nyomozás egy eltűnt és gyakorlatilag kiismerhetetlen író után, mint a chilei leghíresebb, mára már szinte kultikus rangot magukénak tudható művei, a 2666, vagy a Vad nyomozók. Bár Sarr mindvégig tökéletesen hozza azt a stílust és hangulatot, amit Bolañónál megszokhattunk, de díjnyertes kötete jóval több, mint egy egyszerű utánérzés; sajátos íze, lenyűgöző mélységei és óriási ereje van.

 

A szerző alteregója, a húszas évei végén járó Diégane Latyr Faye a már jó ideje Franciaországban élő afrikai értelmiségiek mindennapjait éli (szakdolgozatával nemigen halad, és bár író akar lenni, de a sikerek és a valódi témák elkerülik, szűkös állami ösztöndíját arra használja, hogy nagyjából eléldegéljen, és hasonszőrű barátaival az irodalomról vitatkozzanak, igyanak és minél többet szeretkezzenek), ám egy nap véletlenül összetalálkozik egy főleg botrányairól híres, szintén szenegáli írónővel, Maréme Siga D.-vel, aki megismerteti őt a titokzatos T.C. Elimane egyetlen művével, az 1938-ban kiadott, pusztító erejű és olvasóit menthetetlenül magával ragadó Az embertelenség labirintusával. A könyv és főleg a szerző sorsa rövidesen Faye rögeszméjévé válik, és elindul a nyomozás korokon és kontinenseken át…

 

Az emberek legtitkosabb emlékezete virtuóz módon felépített mű, amely úgy képes a posztmodern irodalom számtalan regiszterén játszani (van itt több, részben megbízhatatlan elbeszélő, napló-, illetve levélrészletek, ráadásul az idő haladtával hol krimibe, hol thrillerbe, hol egyenesen horrorba váltunk), hogy közben semmit sem kell feláldoznia az érthetőség oltárán. Mert bár ha jobban megkapargatom, az itt elmesélt történet talán túl kerek és túl tökéletes, de ennyire magával ragadó és sodró lendületű alkotással idén még nem nagyon találkoztam. Sarr szinte letehetetlen nyomozása elvezet bennünket a 19. század végi Afrikától, az 1930-as évek Párizsát, majd a II. világháború borzalmait érintve, az argentin értelmiségiek zárt világáig, hogy végül kör bezáruljon, és a sokadjára is átalakulóban lévő 21. századi Afrikában állapodjunk meg. A szenegáli jellemzően beszélteti szereplőit, akik hol a saját, hol másoktól hallott történeteket adnak tovább a megszállott, és a világon mindent az írásnak alárendelő férfinak, hogy közben szép lassan formát nyerjen előttünk a hol lenyűgöző, hol szánalmas, hol félelmetes Elimane alakja. De nem csak a nagy történet igazán érdekes, de a hozzá kapcsolódó több kisebb is, amelyek elvezetnek minket többek között a kolonializmus, a rasszizmus, a holokauszt, a túlzásba vitt politikai korrektség, vagy éppen a legtöbb írót érintő „írni vagy élni?” kérdésköréhez.

 

Azt hiszem, tökéletesen megérdemelt volt Mohamed Mbougar Sarr Goncourt-díja, mert ilyen fajsúlyos, ilyen ambiciózus, és ennyire tökéletesen összerakott nagyregénnyel csak igazán ritkán találkozhatunk. Nálam Az emberek legtitkosabb emlékezete a 2022-es év vitán felül egyik legjobb könyve. Olvassátok!