Főkép

Szörnyetegek márpedig nem léteznek, és nincs mitől félni a sötétben – próbáltak nyugtatni gyerekkoromban, amikor nehezen aludtam el. – Látod? Ha felkapcsolom a villanyt, nincs ott más, csak az íróasztal, az állólámpa, a szekrény, benne csupán ruhákkal. Kukkants be az ágy alá – ott sincs semmi. Hunyd le a szemed, és aludj.

 

De néha, amikor becsuktam a szemem, csak rosszabb lett. Olyankor nem csak találgattam, mi lakozik a sötétben, hanem elképzeltem.

 

Rosie Andrews gótikus hangulatú regénye ezt az érzést elevenítette fel bennem: ahogy felkapcsolom a villanyt, kinyitom a szemem, és megbizonyosodom róla, hogy az engem körülvevő világ tapintható és racionális – majd a sötétben ez a bizonyosság szertefoszlik…

 

1643-at írunk. Thomas Threadwater otthagyja a polgárháborús harcmezőket, hogy hazatérjen, de sebesülése csak ürügyül szolgál erre: valójában húga kéri segítségét, aki szerint egy csábító és gonosz szolgálólány behálózta özvegy édesapjukat. Thomas racionális férfi, távol tartja magát a babonáktól, hiedelmektől, mégsem tud észszerű magyarázatot találni arra, ami gyerekkori otthonában várja. Apja szélütést kapott és haldoklik; az emlegetett szolgálólány tömlöcben várja ítéletét, ám mégsem tűnik a megtestesült gonosznak; Thomas húga pedig egyre érthetetlenebbül viselkedik. Amikor aztán rejtélyes halálesetek bonyolítják tovább a helyzetet, Thomas nem halogathatja tovább: a végére kell járnia az eseményeknek – és szembe kell néznie a tényekkel, akkor is, ha azok nem mindig a tudomány alapjain nyugszanak…

 

Olvasóként egyszerre keressük a válaszokat Thomas-szal, így feszültségben nincs hiány. Andrews meg-megszakítja az 1643-as idősíkot egy-egy fejezettel Thomas idős korából, ám a patikamérlegen kimért információk jó darabig csak még inkább összezavarnak bennünket, mielőtt a regény vége felé elkezdene minden részlet a helyére kerülni. Az írónő végig fenntartja az izgalmat, ami már csak azért is bravúros, mert a történet megoldása teljesen kézenfekvő – aki ismeri a Bibliát, esetleg jártas a zsidó hitvilágban, már a könyv címéből sok mindent kikövetkeztethet.

 

Nem, A Leviatán nem azért érdekes, mert csavaros a története. Sokkal inkább, mert azt feszegeti: mit teszünk, ha kiderül, a szörny – amiről olyan sokáig mondogattuk magunknak a sötétben, hogy nem létezik – valóságos? Elhisszük-e egyáltalán?

 

Rosie Andrews ehhez pedig kiválóan teremti meg az atmoszférát, és ez az, ami a könyvet számomra emlékezetessé tette. Bár nem rajongok a gótikus történetekért, és A Leviatán karakterei sem hagytak bennem mély nyomot, az elbeszélés egyedi stílusa, a színpadi drámákra emlékeztető jelenetek és párbeszédek, amelyek során – Thomas-szal együtt – egyre közelebb jutunk a borzalmas titokhoz, mind lendületet adtak az olvasásnak. A regény lezárása pedig kifejezetten tetszett: bár kapunk válaszokat, nem kapjuk meg mindet, így azzal a nyugtalanító érzéssel csukhatjuk rá az utolsó oldalra a (csodaszép borítóban pompázó!) könyvfedelet, hogy nem utoljára néztünk szembe a sötétségben lapuló borzalmakkal…

 

…vajon mikor bukkannak fel legközelebb?