Főkép

Bár a pályaindító, Láz című kötetét nem olvastam, de az utóbbi két regénye (a Mi van veletek, semmi?, és Az altató szerekről) bőven meggyőzött arról, hogy ha Szeifert Natália ír valamit, azt nekem el kell olvasnom. Így nagyon nem is lehetett kérdés, hogy belevágjak-e az Örökpanorámába, amely sok tekintetben hasonlít, de sok tekintetben nagyon is eltér az írónő korábbi köteteitől.

 

Az új mű első látásra gond nélkül illeszkedik a mostanság olyannyira divatos „magyar vidék” tematikába, ugyanis az első háromszáz oldalon egy képzeletbeli, ám nagyon is realisztikusan megfestett falucska, Szegély mindennapjaiba pillanthatunk bele a 20. század elejétől szinte napjainkig. Sokáig úgy tűnik, hogy egy egymással összefüggő történeteket tartalmazó novellafüzérrel van dolgunk, amely háromgenerációnyi nő, illetve néhány férfi sorsát mutatja be nekünk ebben a kis Isten háta mögötti bányászfaluban, hogy közben a múlt század főbb történéseit (a világháborúkat, vagy a Kádár-rendszert) is megszemlélhessük alulnézetből.

 

Így olvashatunk Marianáról, a faluban az I. világháború után új életet kezdő fiatalasszonyról, aki szerelme kedvéért gondolkodás nélkül mindent hátrahagyott; a lányáról, Catalináról, akiből később boldogtalan tanítónő lett; az ő lányáról, Gildáról, aki már szinte korunk gyermeke; illetve az olyan új beköltözőkről, mint a Doktor, aki később meglepő szerepet kap; valamint Valter, az író, aki évtizedeken keresztül küzd azért, hogy mindent feladva végre befejezhesse regényét.

 

Az ők nagyjából nyolc-tízoldalnyi, egymástól sokszor több évtizednyire zajló, és sokszor nagyon is hétköznapi történeteik váltják egymást folyamatosan az Örökpanoráma első háromnegyed részében, és ezek a történetek szépen kirajzolnak előttünk egy nem mindennapi család-, illetve faluregényt. Az olvasó sokáig nem is igazán gyanakodhat, hiszen már sok ilyesmivel találkozhatott, ám ahogy fogynak az oldalak, egyre inkább az tűnik fel, hogy szereplőinknek egyik legfőbb problémája, hogy mit kezdjenek az életükkel, a nekik adatott idővel. Éljenek szokványos életet, vagy alkossanak valami nagyot? Mivel töltsék ki ezt az életet, mi legyen a céljuk a vég előtt? És ha mondjuk, nem lenne halál, az vajon min és mit változtatna?

 

Ez utóbbit próbálja meg megválaszolni a kötet nagyon is meglepő zárlata, amely behoz egy egészen váratlan (és véleményem szerint nem is a legtökéletesebben működő) sci-fi-szerű fordulatot, amelyben néhány életben maradt főszereplőnk próbálja saját kezébe venni sorsát az egyre inkább pusztuló Szegélyen.

 

Bevallom őszintén, kissé ambivalens érzéseim vannak az Örökpanorámával kapcsolatban, hiszen a mű nagyobbik része, a 20. századi sorsokat panoptikum-szerűen váltogató novellafüzér önmagában elég jól működött, de a zárlat számomra inkább volt csalódást keltő. Ezzel együtt is tudom ajánlani Szeifert Natália művét, aki ezúttal alaposan kilépett komfortzónájából, és nagyot vállalva meglepte rajongóit.