Főkép

A kortárs francia irodalom tele van jobbnál jobb és ismertnél ismertebb alkotókkal (hogy csak néhányat említsek: Michel Houellebecq, J.M.G. Le Clézio, Mathias Énard és Patrick Modiano is nagy-nagy kedvenceim), de időről időre mindig jön egy újabb név, akire érdemes odafigyelnünk. Az 1949-es születésű Christian Oster - akinek első magyarul megjelent kisregénye, Az én nagy lakásom az elmúlt hetekben került a boltok polcaira -, azt hiszem, egyértelműen egy olyan szerző, akire érdemes odafigyelni, mondom ezt még akkor is, ha könyve stílusából is adódóan minden bizonnyal megosztja majd a hazai közvéleményt.

 

A fülszöveg Oster kapcsán Füst Milán és Dosztojevszkij regényeit, valamint Kaurismäki filmjeit említi, mint lehetséges párhuzamot, de nekem egyértelműen a 2019-es irodalmi Nobel-díjas Peter Handke A kapus félelme tizenegyesnél című műve jutott eszembe, hiszen Gavarine, hősünk és egyben narrátorunk úgy tűnik, az osztrák regény gyilkossá váló alakjához hasonlóan képtelen értelmezni az emberi kapcsolatokat, ám ebben a Médicis-díjas alkotásban ebből szerencsére nem származik igazi tragédia.

 

Ha nem lenne ez az értelmezési hibája, azt mondhatnám, Gavarine mindössze egy egyszerű, hétköznapi, ambíciók nélküli kisember (bérlakásban él, tartalékai nincsenek, munkájához nem kötődik, emberi kapcsolatai felszínesek), akivel nagy valószínűséggel soha semmi nem fog történni az életben. De szerencsére van nála ez a „beépített hiba”, így miután elvesztette lakáskulcsát (és főként az őt leginkább jellemző örökké üres, ám kényszerűen magával hurcolt aktatáskáját), nem azt teszi, mint bármely épeszű ember (nem hív lakatost, hogy segítsen bejutni), hanem egyre furcsább és a külső szemlélő számára egyre nehezebben értelmezhető dolgokat csinál. Bár nincs pénze, hiszen pár napja elveszítette állását, a kulcs hiányában szállodába megy, és mivel nincs semmiféle üzenete az üzenetrögzítőjén jelenlegi barátnőjétől, úgy értelmezi, hogy a kapcsolatuknak ezzel vége. Aztán jön egy telefon egy bő egy évtizede nem látott barátnőtől, aki különösebb magyarázat nélkül elhívja egy közeli uszodába, ám ideérkezve hősünk úgy dönt, hogy a régi barátnőt hanyagolva inkább egy terhes nő nyomába szegődik, aki váratlanul meghívja magához vidékre…

 

Az én nagy lakásomban nem csak ez a véletleneknek meg a főhős furcsa döntéseinek köszönhetően csapongó történet a legfurcsább, hanem hősünk narrációja. Gavarine ugyanis gondol valamit saját magáról, meg a világról, és ebből nem igazán akar engedni, inkább a valóságot akarja hozzáigazítani a gondolataihoz. Ebből kifolyólag nem is igazán szükségesek számára a kimondott szavak, nem szükséges a másokkal folytatott párbeszéd, hiszen ő így is mindent „tud” a világról, amit tudni érdemes. Ennek köszönhetően pedig a szöveg tele van hiányos mondatokkal, hiányos gondolatmenetekkel, hiszen ha valaki önmagát helyezi a világértelmezés középpontjába, annak nem szükséges különösebb magyarázat senki felé. Így a narráció folyamatosan ingázik a könnyed, ironikus és a végtelenül túlbonyolított, önmagába forduló hangnem között (mindez attól függően, hogy mennyire távolodik el a valóságtól).

 

Megmondom őszintén, hogy ez a csapongó, sokszor nyakatekert és túlbonyolított (ráadásul ezzel egyidőben még hiányos) elbeszélésmód különösen a kisregény közepe táján kimondottan idegesített, és ebben a formában talán túlzásnak és élvezhetetlennek éreztem, de éppen ez adta ki a mű ívét, és ez támasztotta alá a történet mondanivalóját is (bár nagy fordulatokat senki se várjon, de Gavarine élete akkor áll helyre, amikor érdemben elkezd kommunikálni az emberekkel). És mit ne mondjak, a mindig is szeretni vágyó Gavarine története valóban szép, főleg azzal, hogy szerzőnk nem formál ebből a furcsa kapcsolatból igazi románcot, hanem megmarad a valóság talaján.

 

Bár tartok tőle, hogy Az én nagy lakásom egy kimondottan megosztó könyv lesz, de azt hiszem, Christian Oster egy igazán üde színfoltja a kortárs francia irodalomnak, és mivel egy alig 200 oldalas műről beszélünk, aki teheti, nyugodtan tegyen vele egy próbát. Én a végére nem csak nagyra tudtam értékelni ezt a furcsa monológot, de valóban meg is szerettem.