Főkép

Az utóbbi években már lassan idehaza is kezdi elnyerni méltó helyét a 20. századi japán irodalom talán legnagyobb és legkultikusabb alakja, Misima Jukio, hiszen szinte minden évben megjelenik valami kimagasló a rendkívül sokoldalú és tragikus sorsú zsenitől. Bizonyára sokan emlékeznek zseniális önéletrajzi esszéregényére, a megismételhetetlenül egyedi Egy maszk vallomásaira; egy beteg elme eltorzult szépségfelfogásából eredő szörnyű és valóban megtörtént bűntettet megörökítő Az aranytemplomra; az eredetileg a Playboyban megjelenő, ám a pörgős és szórakoztató cselekmény mögött filozófiai gondolatokat is boncolgató Élet eladóra; vagy a szerző eszméletlenül sokféle és sokfelé ágazó drámáit tartalmazó Barátom, Hitler és Madame de Sade-ra.

 

Misima legújabb magyarul megjelent kötete, a Nap és vas ezúttal a szerző esszé-művészetébe kalauzol el bennünket, és megpróbálja saját sorsa és öntudatra ébredése tükrében bemutatni, miként is függ össze egymással a test és a lélek. Bár Misimát nem mindig könnyű olvasni, de azt elöljáróban elárulom, hogy ez a röpke 110 zsebkönyvméretű oldal még hozzá képest is kimondottan fajsúlyos alkotás.

 

"Egy szobafilozófus akármennyit is gondolkodik a halálról, ha hiányában van a halál-felismerési képesség előfeltételének, a fizikai bátorságnak, végül egy szemernyit sem fog megragadni a lényegből."

 

Misimáról tudni kell, hogy szellemileg kimondottan koraérett gyerek volt (már óvodásként verseket írt, és egész gyermekkora a könyvek bűvöletében telt), de fizikumát tekintve sokáig gyenge és fejletlen maradt, ennek, illetve egy súlyosabb betegségnek köszönhetően pedig legnagyobb bánatára alkalmatlannak találták a katonasághoz, így kimaradt a II. világháború poklából. Aztán történt valami, aminek hatására egyre nagyobb szerepet kapott nála a testedzés, és rövidesen azzá a szobortestű és sokak által csodált harcművésszé vált, akinek ma is ismerjük.

 

 

A könyv azt a folyamatot írja le, ahogy a Misima számára sokáig összeegyeztethetetlen két tényező, a test és a lélek, a fizikum és az intellektus egyre inkább összefonódott és eggyé vált az alkotóban, majd egyfajta groteszk szépség-, erőszak- és halálélményben kicsúcsosodva megjelent a művészetében is. Misima hol egészen elvont filozófiai (legyen az nyugati vagy keleti) eszmékről értekezik, hol saját élményeit eleveníti fel (egy végtelenül fárasztó, gyakorlatokkal teli napot a később mégis megvalósuló katonai kiképzés során, vagy egy repülést a kor egyik leggyorsabb vadászgépén, az F 104-esen), hogy az olvasók megérthessék, miként is történt mindez.

 

„Az emberek már megfeledkeztek róla, hogy a bátorságban, különösen a fizikai bátorságban a tudat és a test egymással folytatott küzdelme rejlik. Első látásra úgy tűnik, mintha a tudat lenne az elszenvedő, és a cselekvő test sajátsága lenne a tettrekészség, ám a fizikai bátorság drámájában ez a szereposztás pont fordított. A test egyre csak hátrál az önvédelmi funkciók felé, és egyedül a tiszta tudat hozza meg az önpusztító döntést, amellyel útjára bocsátja a testet. A tudat tisztaságának maximalizálása lesz az önmagunkról való lemondás legfőbb kiváltó oka.”

 

Azt kell mondanom, hogy ez a vékonyka kötet elsősorban a filozófia iránt érdeklődőknek, és a szerzőt már ismerőknek, kedvelőknek lehet nagy élmény, mert bár kimondottan nehéz olvasmány, de ott van benne minden, amitől a szépíró Misimát szeretni lehet. Ráadásul ennek az esszének a révén egy újabb oldalról ismerhettük meg a japán zsenit.