Főkép

Mivel már jó pár éve folyamatosan figyelem az aktuális év irodalmi Nobel-díjának esélyeseit és a különféle irodalmi portálok előzetes találgatásait, nem igazán szoktam meglepődni a nyertes személyén, ám a tavalyi év ebből a szempontból gyökeresen más volt, mint a korábbiak, hiszen nem csak, hogy nem gondoltam esélyesnek Abdulrazak Gurnah-t, de még csak nem is hallottam róla korábban. Gyaníthatóan ezzel nem vagyok egyedül, hiszen az 1948-as születésű író – eddigi művei és kisebb-nagyobb elismerései ide vagy oda, de - még az angol nyelvterületen is kimondottan periférián mozgott meglepő díjazásáig, amit az indoklás szerint azért kapott, mert „megalkuvást nem ismerő és együttérző módon tárta fel a gyarmati rendszer hatásait és a menekültsorsot a kultúrák és kontinensek közötti szakadékban”.

 

Éppen ezért a totális ismeretlenség miatt volt igazán érdekes és fontos kérdés, hogy hazánkban ki fogja és milyen sorrendben megjelentetni a zanzibári szultánságban született és onnan muszlim hite és arab származása miatt elüldözött egykori menekült műveit, és végül az Európa kiadó és Gurnah legújabb, 2020-as regénye, az Utóéletek lett a befutó.

 

Azt hiszem, ez nem is volt rossz döntés, hiszen a megjelenése idején meglehetősen visszhangtalanul maradt Utóéletek tökéletes reprezentánsa a tanzániai alkotó írói világának, mivel egyfelől formailag ugyanaz a meglepően hagyományos módon építkező és posztmodern narratológiai vagy felépítésbeli fogásokat kerülő klasszikus regény, mint a legtöbb Gurnah, másfelől szokásos kelet-afrikai helyszíne révén még a kontinenshez képest is meglehetősen egzotikusnak és ismeretlennek hat, ráadásul ugyanazok a mélyen és gondosan kidolgozott alakok népesítik be, mint például legismertebb és legsikeresebb regényét, a Paradicsomot.

 

Gurnah regénye a 19. század végén indul, és a cselekménye majd’ egy évszázadot ölel fel, ez idő alatt pedig eljutunk az egykori Deutsch-Ostafrikától (meglehetősen ritka, hogy a német gyarmatbirodalomról olvashassunk) a brit megszálláson át egészen Tanzánia függetlenné válásáig. Természetesen ilyen hosszú idő alatt rengeteg változás következett be az itt lakók életében, így bár egyes szereplők még a 20. század elején is rabszolgák voltak, de a század közepére már akár ösztöndíjas cserediákok is lehettek az egykori gyarmattartó Németország (pontosabban ekkor még NSZK) szívében.

 

A Nobel-díjas alkotó féltucat plasztikusan megrajzolt alakot állított regénye középpontjába, és háborúk vagy gyors változások ide vagy oda, de érezhetően azokra koncentrált, akik viszonylag csendben és nyugalomban élték át a kontinensre, na meg a gyarmatosításra amúgy is jellemző erőszakot, és életösztönüknek és alkalmazkodóképességüknek hála próbáltak boldogulni ebben a szüntelenül változó világban. Gurnah számára ugyanis éppen az a folyamat a legfontosabb, ahogy a gyarmatosítók és gyarmatosítottak jó vagy rossz módon egymásra hatottak (külön kiemelném, hogy a szerző érezhetően törekszik az egyensúlyra, és a kizsákmányolás és a brutalitás mellett megjelennek a gyarmatosítás előnyei is, mint az utak, az oktatás vagy a közegészségügy, és a fehér ember egyszerre lehet halálos fenyegetés, de a helyiek életét megmentő jó barát is), és az, ahogy ez örökre megváltoztatta a fekete kontinens képét. A regény nézőpontja mindvégig egészen különleges, és azt hiszem, nem túl gyakran olvasunk olyan regényt, amelyben az I. világháború eseményei egy kelet-afrikai dzsungelben játszódnak, és egymástól amúgy alapvetően elszigetelt helyi népcsoportok ölik egymást európai tisztek vezetésével európai hatalmak kedvéért…

 

Bár egyetlen regény alapján lehetetlen megítélni, de úgy érzem, nagyon is jó helyre került Gurnah-hoz a Nobel-díj, hiszen az Utóéletek a maga hagyományos, realista felépítése mellett is egy fontos témákat középpontba állító, hús-vér szereplőket mozgató és nagyon is bensőséges, számtalan érzelmi húron játszani képes szinte hibátlan nagyregény. Ráadásul külön örömhír, hogy hamarosan érkezik a szerző leghíresebb műve, a Paradicsom is.