Főkép

A most bemutatandó kötethez nem is kell jobb ajánlólevél, mint hogy írója, Gyrðir ​Elíasson 2011-ben éppen ezzel a novellagyűjteménnyel nyerte el a „kis Nobelnek” is becézett Északi Tanács Irodalmi Díját (korábbi díjazottak többek között Jon Fosse, Per Petterson, Kim Leine, Per Olov Enquist, Sjón vagy éppen Lars Saabye Christensen), amely egyértelműen napjaink egyik legfontosabb irodalmi díja, és egyben egyik legjobb irodalmi minőségmérője.

 

Maga Elíasson egy ízig-vérig művész család magát sokáig tehetségtelennek tartó gyermeke, aki miután sokféle képzőművészetben kipróbálta magát, szép lassan az egyik legtermékenyebb és legsokoldalúbb izlandi íróvá vált (írt már regényt, novellát, verset és forgatókönyvet is), hogy a meglehetősen furcsa és különös hangvételű és felépítésű kisprózákat tartalmazó A fák között című kötetével végül a skandináv irodalom csúcsára jusson.

 

Elíasson „történeteit” (az idézőjel indokolt, hiszen többnyire szó sincs itt bármiféle történetről) nehéz lenne bárki máséhoz hasonlítani, ugyanis ezekben a „mágikus minimalista” és a lehető legegyszerűbb nyelvezettel megírt szövegek sokszor sokkal inkább tűnnek egyszerű vázlatoknak, mint kész novelláknak, és a mindössze pár ecsetvonással megfestett táj, környezet, vagy élethelyzet megismerése után vagy történik valami váratlan vagy egyszerűen semmi, és már jön is a következő. Ezekben a novellákban ezenkívül az is roppant furcsa, hogy bár főszereplőjük, elbeszélőjük egészen sokféle (vannak itt gyerekek, fiatal felnőttek vagy egészen öregek is, vagy vannak itt egyedülállók és családosok), mégis szinte kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz, és szinte bármelyiket olvasva egyfajta elmosódott, lebegő érzés szállja meg az embert.

 

„A házak rettentő álmosaknak tűntek a reggeli fényben, a többségük fehér, piros tetővel, nagyon hasonló stílusúak, előttük japán autók.

– Milyen lehet japán autónak lenni Izlandon? – tűnődtem el.”

 

Az „Inferno” például IKEA-s vásárlás története, amelyben a boltban unottan nézelődő férj egyszer csak megpillantja a rég halott August Strindberget, hiszen hol máshol is lenne a földi pokol, mint egy izlandi IKEA-ban? A címadó történetben pedig mindössze annyi történik, hogy egy vidéken sétálgató férfi megpillant egy rejtélyes feliratot („Jézus egy vak lovacska volt. Jó dolog trollokon lovagolni”), majd továbbsétálva egy kutyatetemet, a visszaúton viszont már nincs meg a felirat. Hová lett? Mit jelent? Gyakorlatilag minden szöveg ilyen egyszerű és sokszor csattanó nélküli, és az olvasó ilyenkor óhatatlanul gondolkodni kezd, hogy ez most vajon mégis mit jelent? Ez pedig egyszerre lehet jó és rossz is.

 

Azt hiszem, éppen emiatt a radikális egyediség miatt lesz megosztó ez a kötet, és így lesz, aki imádni fogja, mások viszont értetlenkedve szemlélni ezeket a jellemzően két-három oldalas írásokat, ám azt hiszem, hogy összességében nagyon is jó dolog az, ha szembetalálkozhatunk olyan dolgokkal az irodalom berkein belül, amelyekkel egyébként nem szoktunk, mert időnként ki kell zökkennünk a komfortzónánkból. Bár nem lett kedvencem A fák között, de mindenképpen érdemes elolvasni, aki összefut vele.