Főkép

Steven Saylor folytatja a Rómában és a Birodalomban megkezdett történelmi regényfolyamát, amely a Római Birodalom történetét hivatott az olvasóközönség elé tárni. Az rögtön az elején leszögezhető – ahogy a szerző másik, az ókori Rómában játszódó Roma Sub Rosa sorozatánál sem feltétel -, hogy az előzmények ismerete nélkül is nyugodtan olvasható a könyv. Visszautalások ugyan vannak, de semmi olyasmibe nem botlunk, aminek az említése esetén csak bután bámulnánk ki a fejünkből, hogy „Akkor ez itt most hogy?”.

 

Húsz évvel a Birodalomban leírt eseményeket követően, Kr. u. 161-ben járunk. Lucius Verus és Marcus Aurelius társcsászárok irányítják Rómát. Az ősi Pinarius család – akik Róma alapítása előttről eredeztetik magukat – sorsát nyomon követve lehetünk szem- és fültanúi az eseményeknek. Tehetségük révén – mesteri „kőfaragók” – egyrészt jómódban élnek, másrészt a családfő szenátori rangig jutott. Így nem csoda, ha megrendelőik leginkább az éppen hatalmon lévő császárok (hivatalos megszólításuk: dominus) és szinte első kézből értesülnek a történésekről, ha nem maguk is részesei éppen azoknak.

 

A kötet a Marcus Aurelius halálát követő hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel tarkított korszakot öleli fel, egészen Kr. u. 326-ig, Constantinus egyeduralkodásáig. Ebben az időszakban Róma többször került (vég)veszélybe: volt, hogy barbár seregek egészen a városig nyomultak; párszor a keletről behurcolt pestis tizedelte a lakosságot; kétszer pedig majdnem a tűz martalékává vált az egész város. A császárok néha csak pár hónapot/évet ültek trónjukon, mert leginkább erőszakkal eltávolították őket onnan (é.: megölték) vagy a pretoriánus gárda másik császárt választott (pontosabban eladta a trónt annak, aki többet fizetett), de azokban sem volt mindig köszönet, akik hosszabb ideig a kezükben tudták tartani a hatalmat (Commodus például Nero és Caligula őrültségének folytatója volt). Mindezek tetejébe a keresztény vallás egyre nagyobb követőtáborra lelt és a befolyását addig növelte, míg Constantinus maga is meg nem keresztelkedett és úgy nem döntött, hogy új fővárost épít Büzaniton romjain (Bizánc, ma Konstantinápoly), kvázi magára hagyva Róma városát, amelyet igazán sohasem szeretett.

 

Steven Saylor azzal kezdi regényéhez fűzött megjegyzését, hogy a Marcus Aureliustól Constantinusig tartó százötven évről eleddig igencsak hiányos ismeretekkel rendelkeztünk és csak az utóbbi pár évtizedben készültek a korszakot bemutató tudományos munkák. Határozottan örülök, hogy elkészültek, hiszen így a szerzőnek lehetősége nyílt a legújabb tudományos eredményeket felhasználva megalkotni regényét. Ahogyan az már szinte védjegyévé vált, Saylor most is a lehető legaprólékosabban utánanézett minden fellelhető forrásnak a korszakról és így sikerült megalkotnia regényciklusának ezt a darabját. Továbbra is felemelően olvasmányos stílusban vezeti végig az olvasót a történéseken; szinte minden mondatával bemutatva, hogyan, milyen motivációk, hiedelmek, szokások, törvények szerint is éltek abban az időben a rómaiak. A fontosabb (köz)épületek, műalkotások, templomok leírásában is alapos és így szinte azonnal magunk elé tudjuk képzelni  mindazt, amiről éppen olvasunk. Azt hiszem, Saylor írás- és fogalmazásmódjával sok évvel ezelőtt megalkotta azt a technikát, hogy hogyan lehet szórakoztatóan bemutatni, megismertetni, elmagyarázni valamit úgy, hogy közeben – tetszik vagy sem – történelmet, művészettörténetet és filozófiát tanulunk.