Főkép

A 2010-es évek egyik legfontosabb és legtöbb vitát kiváltó könyve, az Orgia - na meg a hozzá kapcsolódó olyan egyéb kötetek, mint a Szomszéd vagy a Szép versek 1944 - megjelenése után talán már hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy szerzőjük eredendően kisprózaíróként kezdte a pályafutását a ’90-es évek vége felé, de ettől még tény, hogy a nyilas vészkorszak kíméletlen tudósítója, Zoltán Gábor az elmúlt bő két évtized egyik legeredetibb hangú és legstílusosabb kisprózaírója is. Annak, aki esetleg ezt az oldalát még nem ismerte a szerzőnek, kimondottan jó hír lehet, hogy a Kalligram kiadó gondozásában pár hete megjelent Levegőt venni címmel egy retrospektív válogatáskötet Zoltántól, amelyben érdekes módon a legújabb 2019-es szövegektől kezdve egészen 1999-ig visszamenően találunk kisprózákat, elbeszéléseket, novellákat. Ez a visszafelé haladó sorrend eléggé szokatlan, ám módot ad arra, hogy a hatvanas évei elején járó szerző stílusát visszakövethessük egészen a kiindulópontig.

 

Ez a felépítés azért is jó, mert így rögtön az élre kerülhetett a kötet egyik legerősebb darabja, „Az első író”, amely az elbeszélő ifjúkorába kalauzol bennünket, amikor nem csak a címbéli első írót ismerte meg, de egyben egy nehezen megfejthető karakterű és roppant erős kisugárzású, a rothadó szocializmusba már rég belefásult tanárt is; a kettő ugyanis egy személy. Zoltán már ebben a visszaemlékezésben is úgy képes írni az egyediről, hogy abban azonnal megjelenik egy egész korszak is, a lepusztult iskolaépületek na meg a bennük lézengő rendszerhű és/vagy már rég alkoholistává váló tanárok, akik valóságos istenségként, kemény kézzel igyekeznek beleverni a diákokba, amit éppen jónak látnak.

 

„Az áruszállító” két különböző, ám egymástól elválaszthatatlan korszakot, a gondtalan ifjúságot és a számos bajtól sújtott öregkort állítja egymás mellé egyetlen motívum, egy hirtelen rosszullét kapcsán. Az előbbihez hasonlóan szintén egy rövidebb írás a „Három kő”, amelyben egy elveszett családi ékszer emléke idézi fel a megannyi elveszett családi ékszer, vagyis a II. világháború és a nyilas korszak brutális világát.

 

Ugyanígy két, látszólag egymástól távoli, és igen-igen eltérő hangulatú történetet kapcsol össze a kötet leghosszabb elbeszélése, a „Próbák könyve”, melyben egy roppant plasztikusan ábrázolt, és származásuk miatt országukat elhagyni kényszerülő féltestvér-pár nagybátyjuknál, egy idegen országban továbbcsordogáló életét meséi el, amely egy titokzatos, és minden bizonnyal elátkozott könyv révén végül mégis összekapcsolódik egy fiatal könyvesbolti eladólány és egy jóképű, fiatal rendőr tragikus történetével.

 

Az összes szöveget olvasva talán a legfurcsább az, hogy bár a nyelv szinte mindvégig ugyanaz a kimért, precíz és érzelemmentes, ami többek között az Orgiából is ismerős lehet, ám a hangvétel, a látás- és felépítésmód szinte mindig más és más, előre sosem kikövetkeztethető. Olvashatunk itt szinte kisregénybe hajló hosszú elbeszélést, csattanókra kihegyezett klasszikus novellákat, vagy rövid karcokat, ami persze nem is csoda, ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez a kötet szinte pontosan két évtized írói anyagára nyújt betekintést. Bár a Levegőt venni nem közelíti, nem közelítheti meg a fent említett Orgia jelentőségét, de mégis kiválóan alkalmas arra, hogy ráébredjünk, Zoltán Gábor egy remek kisprózaíró (is).