Főkép

Egyetemi diploma? Pipa! Jól jövedelmező, biztos állás, urambocsá’ karrier? Pipa! Otthonos, kényelmes albérlet egy jó környéken – netán egy saját ingatlan? Megvan! Harmincadik születésnap? Betöltve, megünnepelve!

 

Mi hiányozhat még egy sikeres felnőtt nő élethez?

 

Nos, tulajdonképpen semmi olyasmi, amit ne lehetne pár kattintással beszerezni. A közösségi oldalak és a keresők fifikás algoritmusai egyébként is annyira kiismertek már bennünket, hogy tálcán nyújtják a hirdetéseknek álcázott válaszokat, mielőtt még végig tudnánk gondolni a kérdést. „Magányos vagy? Regisztrálj még ma!”  „Találj hasonló érdeklődésű partnert!” „Hosszú távú kapcsolatot keresel? Itt a helyed!” Szinte már nincs olyan felhasználói igény, amit ne fedne le valamiféle szolgáltatás a társkeresés piacán: választhatunk a lehetséges partnerek közül fénykép alapján; bemutatkozó szöveg alapján, anélkül, hogy a külső befolyásolna minket; földrajzi közelség alapján; de a különböző közösségek, legyenek azok hobbi, vallás, vagy jótékonykodás köré szervezve, szintén igyekeznek lehetőségeket teremteni az ismerkedésre. 

 

Mi, harmincas, középosztálybeli, tanult nők mégis olyan nehezen találunk társat. Nem véletlenül nyúl annyi film és könyv a témához, még húsz-harminc évvel  Bridget Jones és a Szex és New York után is: egy-egy, a társkeresés megpróbáltatásait feldolgozó történet felér egy kalandregénnyel…

 

Dolly Alderton írása – első benyomásra – a műfaj tradicionális kötelező elemeit hozza, a 21. századba átültetve. Főhősnőnk, Nina Geroge Dean egy harmincas, immár több könyvet jegyző sikeres gasztroíró, boldog ingatlantulajdonos (Londonban!), aki egyetlen hosszú távú kapcsolatát barátsággal lezárva újra a társkeresők piacára kerül. És mintha a sors kegyeltje lenne: az aktuálisan népszerű randioldalon rögtön összeakad egy ígéretesnek tűnő férfival, az első találkozón pedig kiderül, ennél jobban nem is lehetnének egy hullámhosszon.

 

Az olvasó szerencséjére azonban Nina nem csupán három kritérium összessége, és nem csak a férfiakkal való együttlét és a férfiak utáni epekedés váltakozása jelenti napjai változatosságát. Miközben Max-szel egyre jobban alakul a viszonya, és úgy tűnik, komoly kapcsolattá alakul, igyekszik anyja mellett és helyett is támogatást nyújtani a demencia egyre súlyosabb jeleit mutató édesapjának. Eközben próbálja fenntartani barátságát Lolával, akinek, bár ő a randiappok avatatlan szakértője, mindezidáig nem sikerült rátalálnia a megfelelő partnerre, és Katherine-nel, aki kertvárosi házával, jóképű férjével és két gyerekével minden szingliálom megtestesítője. Arról nem is beszélve, hogy az exe esküvőjére készül – tennivalóból tehát nincs hiány.

 

Egy nap aztán Max eltűnik. Mintha nem is egy hús-vér ember, csak egy szellem lett volna…

 

Alderton jó érzékkel, nagyon finoman csavar itt-ott egyet a szingliirodalom megszokott narratíváján: nagyjából a könyv feléig az volt az érzésem, a Szellemek semmiben sem nyújt mást, vagy többet, mint elődei, ennek megfelelően lassan és nehézkesen haladtam az olvasással. Egyszerre azonban ezek az apró csavarok elkezdtek beérni, és bár a regény cselekménye abszolút kiszámítható maradt, a történet a megszokottól merőben eltérő mozzanatokat helyezett fókuszba. Max összetöri Nina szívét az eltűnésével – ám Nina már nem töpreng végeérhetetlenül azon, összeforr-e valaha, hiszen tudja, hogy igen. Küzd e helyett szülei halandóságának tudatával, és a ténnyel, hogy az élet alapvetően kiszámíthatatlan, hiába szeretnénk mindent a befolyásunk alatt tartani.

 

Az írónő ezen küzdelmek ábrázolásával egy talán nem túl izgalmas, de nagyon is intelligens karaktert – és egyben regényt – tár az olvasó szeme elé. Nem tagadja és nem is kritizálja a harmincas nők társ, család és gyermekek utáni vágyát, felfedi azonban, hogy ezeket a vágyakat ebben az életkorban már nemigen övezi rózsaszín köd, és nem kíséri naivitás – sokkal inkább a megvalósításukkal járó nehézségek elfogadása és tudatos felvállalása. Felülírja továbbá a műfaj hagyományait, hogy ezek a nehézségek az egyetlenek, amelyekkel a harmincas szingli nőknek meg kell küzdeniük. Bár azt gondolom, nem teszi mindezt olyan formabontóan, hogy a Szellemeket a Bridget Jones naplója szintjére emelje, és a cselekmény mellett némelyik szereplő is sablonosra sikerült, de elég érdekesen tálalta a gondolatait ahhoz, hogy a könyv második felét jóformán együltő helyemben olvassam el. És bár írhatnék még itt olyan alapvetéseket, mint hogy „a könyv remekül ábrázolja a 21.századi randizás nehézségeit, mint például az ún. „ghosting”, meg „szívszorító pillanatokban azért nincs hiány”, vagy „sok nőtársam magára ismerhet Ninában”, azt hiszem, egyik sem lenne ennél jobb ajánlólevél.