Főkép

Bár a műfordítások aránya terén világviszonylatban nem állunk túl rosszul, de valahogy a spanyol és a spanyolországi irodalom sosem tudott igazán berobbanni a hazai köztudatba. Ebből kifolyólag pedig valószínűleg alig-alig akad olyan magyar irodalombarát, aki hallott már Pere Caldersről, a katalán fantasztikus (?), groteszk (?), mágikus realista (?) irodalom egyik legnagyobb – egyesek szerint Borgeshez, vagy Cortázarhoz - mérhető alakjáról.

 

Az 1912-ben született Calders egy meglehetősen hányatott sorsú alkotó volt, aki fiatalon, a spanyol polgárháború végén emigrált Mexikóba, hogy ott bár évtizedeken át kimondottan jó viszonyt ápoljon több latin-amerikai szerzővel, és aktívan részt vegyen a helyi irodalmi életben, de közben mindvégig megtartsa katalán öntudatát és identitását, és végül Franco halála után hazájába visszatérve az igazán megérdemelt hírnév és szinte személyi kultusz is utolérje.

 

A L’ Harmattan kiadó Katalán könyvtár sorozatában megjelent Antaviana Calders egész pályájáról nyújt átfogó képet, hiszen az 1936-os pályaindító kötetétől az 1992-es utolsóig szerepelnek benne válogatott novellák, elbeszélések és mesék. Bár elmondható, hogy szinte mindegyik más és más, de mindegyikükben közös, hogy a teljességgel hétköznapi kiindulópontú történet rövidesen valami egészen groteszk, nem várt fordulatot vesz, amely szinte mindig meglepi és meghökkenti az olvasót.

 

Az „Amerikai szuvenír”-ben elbeszélőnket egyszer csak felkeresi egy ismeretlen férfi, hogy átadja egy rég nem látott barát üdvözletét, ám a beszélgetés közben történik egy „apró” baleset: hősünk véletlen lelövi pisztolyával a férfit, ám Calders világában ilyenkor nem a pánik, a riadalom vagy a mentők értesítése következik, hanem a lelőtt férfi szinte bocsánatot kér a teljesen sztoikus elkövetőtől azért, mert olyan udvariatlanságot követ el, hogy nála kénytelen elhalálozni, elbeszélőnk meg eme sajnálatos elhalálozás után pedig beakasztja szegény névtelen hullát száradni a szekrénybe, és elutazik nyaralni, hogy hazatérve már csak egy kiszáradt, bárminek felöltöztethető „bábut” találjon, amit mutogathat az ismerőseinek…

 

Az „Idegenlégió”-ban egy végtelenül szabad szellemű, még az anarchistákat sem elég radikálisnak tartó férfi esik szerelembe egy hasonló mentalitású hölggyel, születik három egészséges gyerekük, akikkel felnőve történik egy, a férfi számára elképesztően szörnyűséges tragédia: mindhárman konformisták lesznek, és olyan dolgokkal foglalkoznak, mint a házasság, a hit, vagy az állandó munka. A férfi pedig ezt nem tűrheti…

 

A „Barátság háború idején” szintén egy eléggé kifordított történet: egy, a polgárháború éveiben halálra ítélt férfi kér valamit a barátaiból verbuvált kivégzőosztagtól, és ez az utolsó kívánság aztán olyan eseményeket indít el, amely végén aztán mindenki meghal, csak a halálraítélt nem…

 

A címadó „Antaviana” engem enyhén Borges „Alef”-ére emlékeztetett. Egy álmodozó kisfiú egy nap kitalálja az antaviana szót, ám nem tud hozzá jelentést rendelni, és bár gyermeki fantáziájában egyre-másra kapcsolódnak hozzá újabb és újabb csodálatos dolgok, ám hamarosan rájön, hogy az antaviana többet jelent, mint bármilyen fantasztikus tárgy vagy eszme, az antaviana maga a világmindenség.

 

Bár ez a gyűjteményes kötet tényleg rengetegféle, jellemzően rövid, néhány oldalas történetet tartalmaz, de azt hiszem, hogy összességében tényleg találó dolog Calderst a „katalán Örkénynek” nevezni, hiszen őt sem lehet soha beskatulyázni, nála sem lehet előre tudni, hogy merre kanyarodik a történet, és végül hova fut ki, és ő is képes mindig meghökkenteni az olvasóit. Ennek tükrében pedig a szerzőt elsősorban a groteszk kisprózák kedvelőinek tudom ajánlani.