Főkép

Az 1953-ban Budapesten született Christina Viragh nevét elsősorban nem mi, magyarok ismerhetjük igazán, hanem inkább azok a német anyanyelvű olvasók, akik az ő tolmácsolásában ismerhették meg többek között Krasznahorkai László, Nádas Péter, Kertész Imre, Szerb Antal vagy Márai Sándor műveit. Viragh tehát egy igazi nemzetközi figura, ám története tipikusan magyar: mint annyi más honfitársunk, az ő szülei sem bírták tovább a Kádár-rendszerben, és 1960-ban Svájcba emigráltak. Lányuk pedig idővel elvégezte a francia-német-filozófia szakot, élt többfelé Európában és Kanadában, az utóbbi közel harminc évben római lakos. A mi szempontunkból mégsem ez a lényeg, hanem az, hogy kimondottan termékeny fordító létére is jutott ideje a szépirodalomra. Arra a kérdésre pedig, hogy milyen kaliberű alkotó honfitársunk, magunk is választ kaphatunk, hiszen már egy ideje elérhető a tavalyi év végén Hajós Gabriella fordításában megjelent Áprilisban című regénye, amely – elöljáróban megsúgom - egy igazán fajsúlyos kötet.

 

Viragh, ahogy az utószóban Nádas Péter is megjegyzi, egy igazán különleges és ritkán látott témát állított könyve központjába, hiszen bár ez az alig háromszázoldalas, egyszerre négy idősíkon játszódó mű egy kis svájci falu lakóinak történetét tárja elénk, de itt nem is ezek a történetek számítanak majd igazán, hanem mindaz a hatás, amely egy település múltjából, struktúrájából, évtizedeken, évszázadokon át megmarad, és amely sokszor a lakók által sem értett módon befolyásolja gondolkodásuk és személyiségük minden szintjét, legyen az történelmi, kulturális, építészeti, társas, stb.

 

Hiába született a szerző magyarnak, szövege a leghamisítatlanabb minőségi német próza, amelyből az egészen remek fordítás ellenére is ki lehet hallani a német nyelv lüktetését és mondatformálását, és ahogy olvassuk ezeket a pontos, precíz, végletekig átgondolt, távolságtartó, ám így is sokszor költői mondatokat, megelevenedik előttünk a település múltja, és a 15., a 20. (az 1920-as, 1960-as évek is megjelennek) és 21. századi lakók élete is. Viragh egészen apró (pár sortól maximum másfél oldalig terjedő) fragmentumokkal dolgozik, így hihetetlenül gyorsan kerülünk egyik évtizedből a másikba, vagy akár egyik évszázadból és évezredből a másikba, hogy közben felfigyelhessünk bizonyos ismétlődésekre, párhuzamokra, összefüggésekre, amelyek mind-mind magából a település földrajzából, történelméből, szelleméből erednek, ám amelyekről az itt szereplő hétköznapi emberek többnyire mit sem sejtenek.

 

Az Áprilisban történetei jellemzően egészen furcsák, és sokszor nem is tudja őket hová tenni az ember. Eleinte fogalmunk sincs, hogy mi lehet az a szörnyűség, amely valamikor korábban itt történt, és amire folyamatosan utalgatnak az 1415-ös síkon, miért akarja szinte ok nélkül agyonlőni az 1920-as években az apa a gyermekét, és miért lesz öngyilkos egy illegális disznótartásért feljelentett lakó a ’60-as években, vagy mi okozhatja a 21. században itt élő pár viselkedésének furcsaságait. Aztán később, ebben a sokszor elidegenítőnek ható szövegben haladva természetesen sok minden megvilágosodik.

 

Úgy érzem, Viragh műve egészen különleges alkotás, ám elsősorban hangulata és felépítése miatt számomra csak igen kevéssé volt szerethető, így mindvégig megmaradt köztem és a szöveg között a távolság, ám az Áprilisban ezzel együtt is egy mélyen ajánlható munka, amelyet elsősorban a lassabb, elmélyültebb hangvételű művek kedvelőinek lehet igazi csemege. Ők keressék.