Richard Flanagan: Első személy

„A kiadónál azt suttogták, hogy Gene Paley-t megrémíti az irodalom. Nem ok nélkül. Először is: nem kelendő. Aztán meg joggal állíthatjuk, hogy olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre nem tudja a választ. Arra készteti az embereket, hogy elámuljanak önmagukon, márpedig ez mindent összevéve ritkán szerencsés dolog. Emlékezteti őket, hogy az élet merő kudarc, és aki ezt nem tudja, az tudatlan igazán.”

Ha ilyen a jó irodalom, mint ahogy a fenti kis idézetben olvasható (és hajlok rá, hogy igen, ilyen), akkor különösebb gondolkodás nélkül azt kell mondanom, hogy a Booker-díjas Richard Flanagan ismét egy kimondottan jó irodalmat, egy kimondottan jó, nehezen megfejthető, elgondolkodtató és az olvasót is bevonó regényt tett le az asztalra a legújabb magyarul megjelent művével, az Első személlyel. Az ausztrál szerző persze már idehaza sem lehet ismeretlen (mind a Keskeny út északra, mind az Egy tenyér, ha tapsol megmozgatta a kritikusokat és olvasókat is egyaránt), és ebben a mostani majd’ félezer oldalas művében is hozza azt a stílust és azt a minőséget, amely miatt már ezt a két korábbi könyvét is szerethettük.

Általában a kezdő írók kedvelt témája az írói lét, és a vele való küszködés bemutatása, ám jelen esetben egy nem is olyan rég befutott (az Első személy volt Flanagan első kötete három évvel a Booker után) és bőven középkorú szerző állította önéletrajzi elemekben bővelkedő műve középpontjába ezt a kérdéskört, hogy sok egyéb mellett bevezesse olvasóit az alkotás semmi máshoz nem hasonlítható kínjába és őrületébe.

Már maga a történet felütése is érdekes, hiszen tulajdonképpen egy memoáríró memoárját olvashatjuk, melyben Kif Kehlmann évtizedekkel az események után emlékszik vissza arra, hogy milyen is volt harmincévesen egy tasmaniai sufniban lakni egy kisgyerekkel és egy ikrekkel terhes feleséggel,  milyen érzés volt alkalmi munkákból tengődve, szinte nincstelenként várni a gyerekek születését, és milyen érzés volt viaskodni a lopott órákban íródó regényével, amelyről még neki sincs fogalma, hogy ér-e valamit. És aztán persze arra, hogy milyen csalóka és magának sem bevallható megváltás volt az a pillanat, amikor egy gyerekkori barát ajánlására egyszer csak felhívták egy nagy kiadótól, hogy szellemíróként megírja a nemrégiben lebukott hírhedt csaló, Siegfried Heidl emlékiratait egy akkora összegért, amelyből minden hitelét törleszthetné, amelyből még a hamarosan megszületendő ikreknek is jutna, és amelyből még a saját készülő regényét is befejezhetné...

A regény nagy részét kettejük furcsa, nehezen körvonalazható párharca tölti ki, hiszen a valóságban is létező Heidl (a pályakezdő Flanagan mindössze hat hét alatt valóban megírta a kontinens talán legnagyobb csalójának, John Friedrichnek az életrajzát) egy szinte teljességgel megfoghatatlan figura, és az olvasónak több száz oldal alatt sincs esélye kiismerni. Az ő esetében sosem tudhatjuk, hogy kivel van dolgunk: egyszer mesteri és ördögien agyafúrt csalónak tűnik, máskor meg inkább sodródó baleknak, akinek szinte csak véletlenül sikerült majd’ egymilliárd dollárt sikkasztania; aztán a következő pillanatban ő maga a Sátán, aki könyörtelenül befészkeli magát az emberek tudatába, hogy mindenkit irányíthasson, majd inkább egy keserű látnok, aki mindenki előtt meglátta, hogy milyen szörnyű világ fog eljönni hamarosan, és ezt kihasználva lépett több merészet; pár oldallal később már azt gondoljuk, hogy Heidl inkább egy hazudós dumagép, majd azt, hogy csak egy végletekig megtört szerencsétlen. Természetesen az sem segít, hogy szinte alig halljuk őt valóban megszólalni, hiszen mindent, amit olvasunk, az évtizedekkel későbbi Kif Kehlmann szűrőjén keresztül kapjuk kézhez úgy, ahogy ő arra emlékszik, vagy ahogy ezt elénk akarja tárni. Persze mindezt azért, mert itt nem a valóban létező és különféle extrém nehéz helyzetekben bevethető mentőbrigádja imidzsére támaszkodva bankoktól dollárszázmilliókat kicsaló Heidl története a lényeg, hanem az a hatás, amelyet ez a történet okozott Kehlmannban, aki ugyan a ’90-es évek elején elfogadta ezt a fausti alkut (egy gyorsan megírható és kiadható témát kapott, ráadásul hatalmas pénzt is mellé), de arról fogalma sem volt, hogy ezért a lelkével kell fizetnie.

Egyébként nemcsak Heidl ilyen megfoghatatlan, de a könyv összes többi szereplője is ilyen lebegő, nehezen körvonalazható alak (a passzív, férjét mindenben segítő Suzy, a munkát szerző gyerekkori barát, Ray, az irodalmat egyáltalán nem kedvelő kiadótulajdonos, Gene), ám ez ebben az esetben nem hiba (a legtöbb könyvnél mindenesetre az lenne), hanem a folyamatosan középpontban lévő téma, az alkotás nehézségének, sőt néha lehetetlenségének szimptómája.

Azt hiszem, már ebből is sejthető, hogy mindenkinek jó előre fel kell készülnie arra, hogy az Első személy nem lesz egy egyszerű és könnyed olvasmány, ám éppen ezért mégis megvan benne minden olyan elem (többek között az olvasó partnernek vétele és önálló, gondolkodó lényként való kezelése, az író magabiztos mesterségbeli tudása, vagy a szöveg folyamatos kiszámíthatatlansága), amely az igazi, nagybetűs Irodalmat teszi, és ráadásul itt olvasható az egyik legszebb és legborzalmasabb (így együtt, mindkét esetben) születés- és halál-leírás is, amihez csak szerencsénk lehet. Már csak abban bízom, hogy ez a kötet eljut minél több emberhez, és így a Jelenkor talán hamarosan hozza a többi Flanagant is.