Főkép

A tavalyi év elején hallottam először a frissen alapított Sonora kiadóról, mely vállaltan tematikus terjesztőként elsősorban kortárs és idehaza szinte teljesen ismeretlen latin-amerikai szerzők és művek kiadásával próbál a maga szerény módján betörni a hazai könyvpiacra, és én ezt, mint Roberto Bolaño, César Aira vagy Ricardo Piglia lelkes olvasója kimondottan nagy örömmel fogadtam. A Sonora nem titkolt célja az, hogy az általaluk kiadott szerzőkkel egy új és hamisítatlan dél-amerikai színt, valamint idehaza még ismeretlen és az európaitól vagy az észak-amerikaitól gyökeresen eltérő nézőpontokat mutasson be a magyar olvasóknak. Ezt a kiadó mindössze második piacra dobott kötetével (az elsőhöz, Mario Bellatin Mutánsához egyelőre még nem volt szerencsém) pedig tökéletesen el is érték, ugyanis María Gainza Látóidege sok szempontból egy teljességgel unikális, és máshoz csak igen-igen nehezen hasonlítható alkotás.

 

Bár a civilben képzőművészeti kritikusként tevékenykedő Gainza szépirodalmi pályája csak viszonylag későn indult (a jelen recenzió apropójául szolgáló, és őt világszerte ismertté tévő, debütáló kötetét közel negyvenévesen jelentette meg), de a neve szűkebb, művészeti körökben már kimondottan jól csengett hála számtalan kritikájának és műelemzésének. A Látóideget olvasva érezhető, hogy az egyébként jó családból származó, és szabadidejében verseket is író argentin szerző egyaránt otthonosan mozog a festészet és az irodalom területén is, ám nem elsősorban az ezeken a terepeken szerzett jártassága és széles körű ismeretei miatt válik ez az alig 160 oldalnyi szöveg igazán különlegessé, hanem amiatt, ahogy ezek az egymástól sokszor igen távoli elemek (a művészeti esszé, az irodalmi allúziók és egymásba érő tükrözések hada, az önéletrajziság) összeolvadnak egymással, és valami egészen újszerűt képeznek.

 

A kötet címe egyszerre találó és enigmatikus is; és éppen annyira megfoghatatlan, mint maga a szöveg. Gainza ugyanis úgy képes egy olyan, teljes egészében a vizualitáson alapuló dologról, mint a festészet mesélni, hogy közben nem kell semmiféle hosszasabb és terjengősebb képleírásokba bocsátkoznia, mégis sikerül minden egyes fejezetben életre kelteni egy-egy ismertebb-ismeretlenebb festő művészetét, és ráirányítani a figyelmünket arra, hogy a (világ)látásnak hányféle módja is létezhet. Az argentin tudniillik ezekben az önéletrajzi elemeket is bőven felhasználó fejezetekben nem a hagyományos módokon (képzőművészeti esszé, képelemzés, vagy megregényesített életrajzi adatok sora) nyúl ezekhez a művészekhez, hanem sokkal mélyebben, s egyszersmind játékosabban: a Látóideg egy önmagát tükröző labirintus, és itt a festők élete és művészete összemosódik a narrátor és ismerősei életével, többnyire apróbb, alig detektálható elmozdulásokkal ismétlik meg egymást a sorsok, hogy közben a képek témai kilépjenek a valóságba (Dreux haldokló szarvasa egy vadászat során eltévedt golyó által megölt fiatal lány képében jelenik meg), vagy a valóság oldódjon fel a képekben (az egyik fejezetben egy prostituált tűnik el egy Rothko-képre kísértetiesen hasonlító vörös-fekete fényözönben).

 

A Látóideg tizenegy szövege (maga az alkotó inkább „szövegeknek”, vagy esszéknek, és nem összefüggő elbeszéléseknek vagy regénynek tartja ezt a művet) megkapóan sokféle és teljességgel természetesnek ható módon köti össze a festmények és festők világát a valósággal (és fordítva), így a „Kösz, Charly” címet viselő másodikban a kiterjedt bozóttűz füstjében fuldokló Buenos Airesben bolyongó, és kapcsolati bizonytalansága miatt saját helyét nem találó nyolc hónapos terhes elbeszélőnk lelkiállapota egy az egyben megidézi a 19. században élt, és egy lőporfüstös harctéren jobb kezét, naivitását és korábbi céljait elveszíti Cándido López élményeit és festői univerzumát. De ugyanilyen természetességgel fonódnak össze a narrátorunk „Romok varázsában” elveszített gyermekkori emlékei és az összeomlóban lévő argentin felsőosztály mára már megkopott világa a sokszor csak kitalált, ám még a jelenben is látható ókori épületmaradványokat megfestő Hubert Robert képeivel, vagy „A menedék”, amelyben a külföldre költöző és belsőleg felismerhetetlenségig megváltozó barátnő figurája tökéletesen megidézi az „énjeit” folyamatosan váltogató különc japán, Léonard Foujita alakját és művészetét.

 

Azt hiszem, már ennyiből is sejthető, hogy igazán megvett magának ez a kötet, hiszen María Gainza a maga dísztelen, kiforrott és végletekig letisztult nyelvezetével (a fordítás Miklós Laura érdeme) úgy és olyan elgondolkodtató módon képes benne összekötni két, egymástól első látásra messze lévő művészetet (az irodalmat és a festészetet), amely szinte példa nélküli a szépirodalomban. Ha egy egyedi, és új utakat kereső esszéregényt (én leginkább annak tartom) kerestek, akkor itt van nektek Gainza és a Látóideg. Nem fog csalódást okozni!