Főkép

Gyerekeim vannak, dolgozom, és még a háztartást is vezetem. Hogy mikor van időm olvasni? Kb. sohasem, néha-néha lopott félórák összejönnek, de azért nem dicsekednék a teljesítményemmel. Ha van egy kis üresjárat, pár oldallal tudok végezni, de alapvetően az éjszaka az alvásé (jó, ez is csak szódával igaz, mert a nagyobbik hiába mormota fajta, a kisebbik viszont közel három év után sem hisz az átaludt éjszaka intézményében). Most Chris Carter miatt felrúgtam a szabályaim közül egyet, és inkább le se tettem hajnalig a kötetet. A hívás hátborzongató, lélekig hatoló történet, ami még ráadásul jól pofán is ver a végén.

 

Már az alapszituáció is félelmetes. Egy pszichopata gyilkos random felhív embereket, két egyszerűnek tűnő kérdést tesz fel, és ha nem kap jó választ, a videóhívásban élőben nézheti végig egy szerette/barátja kínzását és halálát a hívott fél. Az első esetnél még abban bízik a különleges egység, hogy egy zaklatóval van dolguk, aki végzett a bálványával. Ám pár napon belül újabb telefonhívást jelentenek be, ezzel pedig biztossá válik a rendőrség rémálma: sorozatgyilkos garázdálkodik Los Angelesben. Napokig sötétben tapogatózik Hunter és Garcia nyomozó, a két halott között nincs kapcsolat, és az indítékok sem ismertek, de a brutalitás mértéke változatlan. Arról nem is beszélve, hogy két áldozata is lesz a gyilkosságoknak: a hívást túlélők sem lesznek már ugyanazok az emberek, mint előtte voltak. A puzzle egyszerűen nem és nem akar összeállni, ám hamarosan megint csörög valaki telefonja…

 

Chris Carter kriminológusként dolgozott, biztosan rengeteg szörnyűséggel és gonosz emberrel találkozott a munkája során. Épp ezért bármennyire is kegyetlenek a szereplői, mégis közben emberivé válnak, amikor a sztori végén megtudjuk a történetüket és megértjük az indítékukat. Nála sohasem kedvtelésből gyilkoló szörnyetegekkel van dolgunk, hanem talajvesztett emberekkel, akiket még akár sajnálhatnánk is – ha nem tudnánk, mire képesek. Épp ezért a cselekmény hihető, bármennyire is borzalmas. A karakterek élethűek, igazán realisztikusak. Ezért ütnek akkorát a végén a leleplezések, mert mindig az a gyilkos, akiről végképp nem gondoltam volna. Próbálom nem átvinni a való életbe a könyvbeli tapasztalataimat és nem nézegetni sandán a szomszédaimra, de pár óra a szerző kötetével és nagyjából bármit képes lennék feltételezni a mindig kedves Marika néniről.

 

Chris Carter megint lenyűgözött. Alapvetően nem szeretem a nagyon véres történeteket, amikor ennyire részletesen mutatja be a szerző az emberi gonoszság legmélyebb bugyrait – de mivel nem öncélúak a kegyetlenkedések, megkapjuk a feloldozást. A precízen kidolgozott cselekményszál egy mestermű, a pszichológiai háttér aprólékosan kidolgozott. Egyre biztosabb vagyok benne, a Robert Hunter-sorozat miatt érdemes lemondani az alvásról.