Főkép

Memento mori, vagyis emlékezz a halálra – már címében is igen baljós a Királyok és keresztek sorozat harmadik, befejező kötete. Persze mivel a képregény-trilógia elsősorban Imre hercegre koncentrál, ezért talán senkit sem lepek meg azzal, ha elárulom, hogy a herceg halála áll az események középpontjában. De vajon miként is halt meg István király fia? Vadkan ölte meg egy „egyszerű” vadászbaleset során? Netán az a bizonyos vadkan németül beszélt és szokatlanul ügyes volt orgyilkosként? Esetleg a besenyők és pogány vallásuk játszott fontos szerepet abban, hogy trónörökös nélkül maradt az ország?

 

Mivel már a borítóból is sejthető, hogy a kötet végére eljutunk Imre halálához, ezért az odáig vezető utat is végig beárnyékolja ez az esemény. Mindent azon keresztül értelmezünk, hogy vajon miként fog szerepet játszani a halálban, minden szereplő és minden esemény már csak olyan szempontból lesz fontos, hogy vajon késlelteti vagy épp sürgeti az elkerülhetetlent. Ha feltűnik Aba Sámuel vagy Orseolo Péter, nehéz nem arra gondolni, hogy hamarosan uralkodóvá válnak és már most helyezkednek. Ha feltűnik egy német orgyilkos, rögtön biztosak lehetünk abban, hogy a kötet végéig velünk fog maradni. Ha Gizella királyné felsóhajt, hogy ha véletlen bármi történik a fiával, mi fog következni, mi rögtön együtt érzünk vele. Keressük a nyomokat, hogy melyik halál-verzió mellett fogja letenni a voksát Mészáros János – és már előre sajnáljuk Imre herceget, aki mostanra minden korábbinál szimpatikusabbá vált.

 

Ez a fajta „eleve elrendeltség” egészen szokatlan dinamikát ad a kötetnek. Bár mivel tudjuk, hogy miként fog zárulni a történet, akár unalmas is lehetne a cselekmény, de emiatt inkább másfajta kíváncsiságot vagy izgalmat érzünk. Nem az események megtörténte, hanem a megvalósulásuk és a bemutatásuk válik elsődleges fontosságúvá, márpedig ebben jelenetről jelenetre változik, hogy mennyire tudja lekötni a figyelmünket az alkotópáros. A mozgalmasabb részeknek, mint a vadkan-vadászatnak vagy épp a német orgyilkos kalandjának a kocsmában, kifejezetten jól állt a szerzők stílusa – dinamikus, amennyire kell, Németh Levente remekül tudja illusztrálni a mozgáshoz kapcsolódó pillanatokat, ráadásul jobban előtérbe tudnak kerülni azok az apróságok, amik az alkotók képzeletének termékei.

 

Ha viszont olyan jelenetről van szó, ahol inkább a szereplők párbeszédén van a hangsúly, ott a gördülékenység is kicsit megbicsaklik. István intelmeinek vagy a magyar trónörökös-jelölteknek a megjelenítésén inkább az érződik, hogy „kötelező” volt még erre is oldalakat szánni, így a statikus, párbeszéd-központú panelek sokszor nehézkesnek érződnek. Németh Levente rajzai is igazán ott tudnak kiteljesedni, ahol nagyobb (fizikai) teret kapnak, ahol nem csak dialógusokon keresztül lehet információt átadni. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy sok minden változott az első rész óta, nagyon is érezni a folyamatos fejlődést.

 

Kissé meglepetésként ért, hogy már a harmadik kötetre eljutottunk Imre haláláig, és bár a folytatás nyilván lehetséges lenne a magyar történelemben, úgy néz ki, hogy ezzel (egyelőre) lezárult a képregény-sorozat. Szívesen olvastam volna tovább, már csak azért is, mert azt érzem, hogy mostanra kezdtek az alkotók magabiztossá válni ebben a műfajban – és innen indulhatnának az újabb több száz oldalas képregény-sagák. Az mindenesetre biztos, hogy így is egyedülálló vállalkozás a Királyok és keresztek projekt: a történelemhez hű, de mégis szórakoztató és kreatív megközelítése miatt akár a képregények, akár az ötszáz-oldalas regényváltozat (Herceg-ének) remek választás lehet az Árpád-ház iránt érdeklődőknek. Én meg kíváncsian várom, hogy legközelebb mivel rukkol elő a Mészáros János – Németh Levente alkotópáros.