Kollár-Klemencz László: Öreg Banda

A most bemutatandó kötete szerzőjénél keresve sem találhatnánk alkalmasabb illetőt arra, hogy megírja a címadó Öreg Banda történetét, hiszen  Kollár-Klemencz László nem csak egy olyan tapasztalt zenész, aki már legalább két korábbi szépirodalmi igényű művével (Miért távolodnak a dolgok?, A műanyag kerti székek élete) belekóstolt az irodalom világába, de egyben egy olyan ember is, aki gyerekkorában maga is része volt annak a mára már erősen eltűnőben lévő sváb kultúrának, amely történetünk fő színterének, Újhartyánnak a világa volt évszázadokon keresztül.

Kollár-Klemencz új műve (ő maga regényként aposztrofálja, én magam ettől ódzkodnék) a lehető legegyszerűbb irodalmi eszközökkel, egy kimondottan szűk térben és szűk nézőpontból meséli el a saját környékén legendás fúvószenekar, az Öreg Banda történetét, annak 19. század végi alapításától a 20. század második felében bekövetkező lassú elmúlásáig. A szerző apró egységekben, egytől nagyjából öt oldalig terjedő fejezetekben írja meg az alapító, viszonylag gazdag, ám egyik napról a másikra elszegényedő Kaldenecker család megérkezését, berendezkedését, majd lassú felemelkedését a kis sváb településen, miközben körülöttük ott örvénylik a főleg családtagokból, barátokból és helyi ismerősökből verbuválódó Öreg Banda, amely hamarosan az egész környék legnépszerűbb együttese lesz. Viszont pár tucat kilométerrel arrébb valószínűleg már senki sem hallott róluk; és pont ettől a (jó értelemben vett) kicsinységtől, a behatároltságtól, és a sváb származásból is következő egyediségből ered az, amitől ez az egész mű ennyire szerethető és különleges lesz.

Az Öreg Banda gyakorlatilag minden egyes során érződik az a végtelen szeretet, nosztalgia és elfogadás, amelyet a szerző a saját és felmenői múltja iránt érez, és amely ott van a nyelvezetben (a KKL által használt nyelvezet számomra Oravecz Imre Szajla-regényeinek egyfajta líraibb, érzelmekkel telibb változata), ott van a történetekben (Újhartyánt mintha valami mágikus burok védené, gyakorlatilag átvészel minden tragédiát, amelyet az ország többi részének el kellett viselnie, alig-alig van érdemben zsidóüldözés, alig-alig sínyli meg a település a német vagy szovjet megszállást a világháború alatt), és ott van az emberekben, akik legyenek ilyenek vagy olyanok (a legtöbb itt szereplő figura véleményem szerint némileg túlrajzolt vonásokkal rendelkezik), de ha kell, végül mégis mindig összefognak és kisegítik egymást. Ez a hozzáállás persze a történetek szintjét kissé eltávolítja a nyers realizmust, de aki rá tud hangolódni erre a hangulatra, az végül éppen ezért fogja imádni.

De Kollár-Klemencz könyve a fentiekkel ellentétben nem csak egy édes-bús, egymással nem is mindig összefüggő történetekből álló anekdotagyűjtemény, hanem sokszor tűnik inkább szociográfiának vagy szokásgyűjteménynek (pl. még sosem hallottam arról a szokásról, amikor húsvét idején a legények a kiszemelt lányos házak környékét trágyával szórják meg, vagy más hasonló csínytevéseket művelnek), egy olyan szövegnek, amely meg kíván őrizni mindent, amit a szerző fontosnak és megőrzendőnek vél a régi népi, paraszti sváb világgal kapcsolatban. És mint ilyen is működőképes.

Azt nem állítom, hogy az Öreg Banda volt a 2021-es év legjobb magyar kötete, mert nem lenne, igaz, de hogy az egyik legotthonosabb és legszerethetőbb, abban biztos vagyok. Azt hiszem, hogy kellő reklámmal és hírveréssel garantált lesz a mű sikere, és sok olvasónak fog kellemes perceket szerezni. Kollár-Klemenczből pedig bőven lehet egy olyan író, akinek minden új kötetére érdemes lesz odafigyelni.