Főkép

Mit ne mondjak, van jó pár kedvenc kortárs orosz íróm (hogy csak Viktor Pelevint, Zahar Prilepint vagy Marina Sztyepnovát említsem), akik stílusban, formában, világlátásban és gondolatiságban gyökeresen eltérnek egymástól, és akiktől előre soha nem tudhatja az ember, hogy mire számítson, és bizony ezen kedvencek közé tudom sorolni Vlagyimir Szorokint is annak ellenére, hogy mindössze A jég c. regényét (óriási kedvenc), illetve a főleg korai novelláit tartalmazó gyűjteményes kötetét, a Morfofóbiát (mérsékelt fanyalgás) olvastam tőle idáig.

 

Azt hiszem, Vlagyimir Szorokin a honfitársai közül talán Viktor Pelevinhez hasonlít a leginkább, hiszen mindketten úgy tesznek nagy ívben akár a legszentebb hagyományokra is, hogy közben azért ápolják is azokat; vagy mindkettőjükről elmondható, hogy folyamatosan rajta tartják a mutatóujjukat a világ és főleg Oroszország ütőerén, hogy a lehető leggroteszkebben, ugyanakkor legpontosabban is tudósítsanak a jelenről; illetve mindkét szerző legtöbb műve ingadozik az őrületig vitt zsenialitás és a fékevesztett agymenés között.

 

Szorokin legújabb és eddigi legvaskosabb (pontosan félezer oldalas) regénye, a Garin doktor annak a Hóviharnak a folytatása, amely maga is egy, a közeljövőbe helyezett disztópikus és egymással többé-kevésbé összefüggő regényfolyam része, és amely egy olyan tipikusan orosz toposzt, mint a hóviharban betege felé sikló orvost képes volt megspékelni többek között mondjuk egy zombijárvánnyal is…

 

A Hóvihar óta eltelt tíz év, és a titánlábakon járó derék Garin doktorunk úgy tűnik, pontosan megtalálta a helyét a világban, mégpedig egy altáji luxusszanatórium vezető orvosaként, hogy a már szinte szokás szerint fenyegető atomháború, illetve a kisebb-nagyobb országok torzsalkodása közepette rutinosan kezeljen olyan VIP pácienseket: mint Angelát, Borist, Emmanuelt, Donaldot, Silviót vagy Vlagyimirt (igen, Merkelt, Trumpot vagy éppen Putyint).

 

A szerző ezúttal sem kíméli az olvasóit, hisz nem elég, hogy egy idegszanatóriumban hozza össze az egykori vezető politikusokat, de olyan szinten karikírozza őket testileg (hogy is mondjam finoman? mindannyian egy-egy visszataszító, beszélő, járkáló ülőgumó képében jelennek meg) és lelkileg egyaránt (Trump és Johnson narcisztikus barmok, Merkel pedig még mindig hajtogatja, hogy „Wir schaffen das”), ami hol nevetésre, hol meghökkenésre, hol homlokráncolásra késztet minket. De természetesen kapunk még sok-sok más Szorokinra jellemző egyéb jegyet is a regény folyamán, mint például roppant mód kevert szövegtextúrákat (vannak itt többek között álomjelenetek, visszaemlékezések, fiktív regények részletei, vagy valóban létező versek és popdalok sorai), és végtelenül kiterjedt és sokfelé terjeszkedő utaláshálókat, amelyekben lábjegyzetek is segítenek eligazodni.

 

Az új mű kapcsán maga a szerző nyilatkozta, hogy egy olyan nagyregényt akart írni, amelyben elsősorban a kaland és a szerelem dominál, így nem is lepődhetünk meg, hogy egy atomháborúban, zombik és más különféle furcsa szerzetek között bolyongva, vagy éppen lágerekbe zárva a derék titánlábú doktorunk megtalálja és többször el is veszti lángoló szerelmét, miközben mondjuk Vlagyimir (Putyin) egy cirkuszban kezd új karrierbe…

 

Azt hiszem, sokkal többet nem is kell írnom, hogy kiderüljön, ebben a nagyregényben aztán tényleg megtalálhatunk mindent, amitől Vlagyimir Szorokin Vlagyimir Szorokinná válik, ugyanakkor azt is rögtön hozzáteszem, hogy ez az új mű közel sem tudott olyan közel kerülni hozzám, mint A jég, mert néhány polgárpukkasztónak szánt elemét (pl. a már említett ülepek képében megjelent részeg politikusok fingóversenye a terített asztalon) erősen túlzónak és túlzottan erőltetettnek találtam. Ennek ellenére is úgy gondolom, hogy az orosz szerzőnek már van akkora kultusza Magyarországon, hogy szépirodalmi műhöz képest meglehetősen sokan fogják kézbe venni ezt a féltéglányi alkotást.