Főkép

Az idei év általam egyik leginkább várt kötetének, a Nyughatatlanoknak a szerzőjét, Olga Tokarczukot valószínűleg már nem nagyon kell bemutatnom senkinek, hiszen idehaza szerencsére nemcsak a 2018-as Nobel-díja miatt ismert és elismert a lengyel író, hanem azért is, mert életművének jelentős része már megjelent magyarul is. Ezáltal az olvasók viszonylag széles körét nyerte meg magának változatos stílusú novelláival (Sok dobon játszani, Bizarr történetek), illetve roppant egyedi felépítésű és látásmódú regényeivel (Őskor és más idők, Hajtsad ekédet a holtak csontjain át).

 

Bár a nemzetközi kritika a mindezidáig magyarul még meg nem jelent nagyregényét, a Jakub könyveit tartja a szerző főművének, de a most bemutatandó és még eme kimondottan sokfelé ágazó életművet figyelembe véve is különösen furcsának ható kötete, a Nyughatatlanok nyerte el az egyik legrangosabb irodalmi díjat, a Nemzetközi Bookert, ami nem akármilyen ajánlólevél.

 

A Nyughatatlanok narrátora, aki Tokarczuk alteregójának is tekinthető (egy középkorú, eredetileg pszichológus végzettségű író, aki rengeteget utazik életében), eleinte úgy tűnik, hogy egy egymással szinte semmilyen szinten sem összefüggő szövegfragmentum-tengerrel fogja megörvendeztetni olvasóit. Egy rövid, életrajzi bevezetés után szép sorjában jönnek a főleg utazásai alatt (legyen az repülő-, vonat- vagy hajóút) lejegyzett és utazásaival kapcsolatos gondolatai, megfigyelései, történetfoszlányai, hogy ezeket a rövid gondolatfutamokat időnként hosszabb, novellányi történetek törjék meg. Mégpedig olyan történetek, melyek csak Tokarczuk legjobbjaihoz hasonlíthatók, és amelyekből ezúttal némileg meglepő módon, de teljes egészében hiányzik a rá amúgy nagyon is jellemző mágikus realista szál.

 

A lengyel szerző pedig úgy váltogatja ezeket a szálakat, a – valljuk be, néha unalmas vagy legalábbis nem mindig érdekes – rövid szövegeket és a klasszikus(abb), történeteket elbeszélő hosszabbakat, hogy az olvasónak fogalma sem lehet, hogy mi lesz a következő lépés, merre haladunk tovább. Aztán persze, ha lassan is, de összébb áll a kép. Az élet, mint utazás ősrégi toposza már számtalan írónál szerepelt központi témaként, ám ehhez a némileg elkoptatott toposzhoz Tokarczuk meglepő módon a haláluk után akár évszázadokon keresztül is megőrzött emberi testek furcsa, groteszk mementóját kapcsolja: a Nyughatatlanok – ha persze végtelenül leegyszerűsítve is, de – az otthon-utazás-emberi halandóság motívumhármasára épül.

 

A Nobel-díjas szerző korokon, nemzeteken és földrészeken átívelő történeteiben sokszor kimondottan furcsa, ám így is magukkal ragadó alakokkal találkozhatunk, mint például az anatómia úttörője, Philip Verheyen, aki saját amputált lábának boncolása közben fedezte fel az Achilles-inat; Josephine Soliman, a Kitömött barbárból is ismert Angelo Soliman lánya, aki a császárhoz írt leveleiben könyörög az uralkodónak, hogy az adja vissza a fekete bőrű férfi vásári mutatványként kiállított testét, hogy hívő keresztényhez méltó temetést kaphasson. De olvashatunk itt kortársakról is, így doktor Blauról, aki egy elhunyt riválisa özvegyét felkeresve próbál meg rájönni az emberi test tökéletes konzerválásának titkára; Erikről, az egykori keleti blokkból disszidált tengerészről, aki egész életét tengeri kalandokkal (na meg némi fegyencléttel) töltötte; vagy egy mindvégig névtelenül maradó orosz asszonnyal, aki egy nap úgy dönt, maga mögött hagyja családját (magatehetetlen, beteg gyermekét és valószínűleg poszttraumás stresszben szenvedő férjét), hogy ezentúl a metróban / metrózással töltse életét…

 

Bár írhatnám, hogy némileg ambivalens érzéseim vannak a kötettel kapcsolatban (és persze ezzel a színtiszta igazat írnám), hiszen a rövid szövegek egy része számomra elég érdektelen és / vagy felesleges volt, de ezeket bőségesen ellensúlyozza a hosszabb, történetmesélő szövegek atmoszférája, és különleges, tokarczukos látásmódja, úgyhogy igazán nyugodt szívvel tudom ajánlani a Nyughatatlanokat – és bízom benne, hogy talán már jövőre érkezhet a lengyel főműve, a Jakub könyvei is.