Főkép

Nem olvastam V. E. Schwab korábbi, roppant sikeres könyveit, de úgy látom, amazok túlnyomórészt YA fantasyk voltak, emez pedig, ámbár van benne fantasztikus elem bőven, közelebb áll a mi világunkhoz. Mindenesetre ez is bestseller lett, és meglepne, ha itthon rosszul fogyna.

 

Ami miatt kézbe vettem, az nem annyira a fausti alku volt, melyet az épp 23 éves címszereplő köt 1714-ben egy francia falu melletti erdőben, hogy ne kelljen férjhez mennie. Hanem az, hogy, miként a fülszöveg írja, Addie „művészek múzsájaként vonul végig a történelmen”. Addie, aki az említett alku miatt jószerével halhatatlan, cserébe olyan szabadságot kapott, melyet józanul gondolkodva még ő sem választott volna: senki nem emlékszik rá… Ahogy kikerül bárki látóteréből, azonnal elfelejtik. Árnya, lenyomata marad fenn csupán az említett művészek műveiben – és ezekről valójában egészen kevés szó esik a 600 oldalas könyvben, szóval hallgathattam volna a belső sugallatra, amely azt súgta, ámbár nem füstszerű hangon, a sötétből sustorogva, hogy ez nem az én könyvem.

 

De megértem, hogy sokaknak miért tetszik annyira, és ami még fontosabb számomra: nekem is szórakoztató olvasmány volt. Hiába hosszú, hiába van túlírva, és hiába nem varázsolt el, olvastatta magát, könnyen gurult, és jólesett.

 

A történet jobbára két idősíkon halad: Addie múltja apránként, leginkább az alku megkötésének egyes évfordulói kapcsán bontakozik ki előttünk (ezen a napon ugyanis, ha nem is mind a háromszáz évben, de jó párszor meglátogatja az a sötét istenség, akinek eladta a lelkét…). A másik szálon pedig 2014-ben és New Yorkban járunk, ez a történet jelene, melybe az írónő beleírt egy másik főszereplőt, egy Henry nevű fiút, akit valahogy mindenki különlegesnek lát, ám senkinek nem annyira különleges, mint Addie-nek. Hogy miért, azt nem árulom el, de sokkal több ez a szereplő, mint a többi férfi (vagy épp nő), akivel Addie hosszú élete során találkozott és így vagy úgy szerette egymást.

 

V. E. Schwab nyilvánvalóan tudatosan építette ezt a történetet, s ezen tudatosságnak csak egyik része volt, hogy adott olvasóközönséget megérintsen. Nem vitás, hogy ügyes író ő, aki jól alkalmazza a különféle írói megoldásokat, trükköket – az egyik kedvencem, hogy a visszaemlékezős részeknél gyakran megjegyzi, hogy Addie ezt vagy azt a dolgot akkor még nem tudta vagy nem úgy csinálta, de később majd... Ez olyan visszatérő elem, amelyet tudok szeretni, ahogy a könyv vége felé felbukkanó ügyes csavarásokat is, hiába, hogy sokan használták már korábban (és nem árulom el, mik azok).

 

Az viszont zavart egy kicsit, hogy Addie jobbára megmaradt ugyanolyannak az eltelt háromszáz év alatt. Nem tudom, milyennek kellene lennie egy ilyen sokáig élő emberi lénynek (egyáltalán mennyire emberi még az illető, amint arról maga Addie és az ördögi szerződés másik fele, bizonyos Luc néha elmereng), de pont ez benne a pláne: győzzön meg a sztori, az író, hogy ilyen lenne. Legyen hiteles, hihető. De ha szinte ugyanúgy viselkedik 23, mint 323 évesen, akkor azt nehéz elhinni. Márpedig túl azon, hogy párszor elhangzik, hogy bizony párszor meg is őrült az évek során, de már elmúlt, attól még nem lesz hihetőbb. Nem állítom, hogy az a hiteles vagy egyedüli jó megoldás, ahogy Anne Rice ábrázolja a Vámpírkrónikák szintén több évszázados vagy még idősebb hőseit (pl. van köztük, aki úgy megkattan a természetellenesen hosszú élete során, hogy maga vet véget neki), de Addie jellemfejlődése messze elmarad az évei alatt feltételezhetőtől.

 

A másik főszereplő meg… először, épp a fentiek miatt, szinte szimpatikusabb is volt, de aztán… Tudom, 2014 meg New York, meg nem láthatja mindenki ugyanúgy az életet, és ki ne akarta volna már eltenni saját magát láb alól, amikor valaki csúful szakított vele, de azért… Na mindegy, botorság lenne könyvek szereplőin ítélkezni. Pláne, mivel az írónő ügyesen szövi a cselekményt, és beletett a 600 oldalba néhány olyan szép pillanatot is (pl. az a fa abban a temetőben egy bizonyos valaki sírjánál), amik nélkül szegényebb lennék. Ahogy az is elvitathatatlan, hogy az alapötlet szuper. Victoria írt belőle egy álmodozósabb ifjú hölgyeket megcélzó regényt, szíve joga, és mindegy, hogy más író hogy oldotta volna meg. Attól még a célközönségen túli olvasóknak is tetszhet.