Főkép

Toroczkay András regényt írt Boldog emberek címmel. Ha a címet a regényre vetítjük, hát elég lehangoló következtetésre jutunk. Persze, ha akarjuk, fejlődésregénynek is olvashatjuk: a fiú felnő, mire elfogy a szemétszállító vállalat. Beáll a sorba. Azt teszi, amit elvár tőle a társadalom. Már ha ez fejlődésnek tekinthető.

 

De kiolvashatjuk belőle egy generáció regényét is. Szerencsére (vagy sajnos) nem az én generációmét, hanem mondjuk az éppen harmincasokét. Számukra vannak ugyan utak, szülői, közösségi elvárások alapján, ugyanakkor van bátorságuk ezekről lelépni, keresni valami olyasmit, amiben boldogabbnak, teljesebbnek érezhetik magukat – mint például ennek a regénynek az elbeszélője. De nem nevezhetnénk őket lázadóknak, inkább elveszettnek. A tétovaság, az őrlődés, az idő haladása, ami sürgeti, hogy a keresgélés állapotából valamiféle stabilitásba jussanak, szorongással tölti el őket. Persze ilyen fiatalok mindig voltak, de manapság talán az számít kivételnek, hogy valaki nyílegyenes halad előre a középiskolás korban a családdal egyetértésben kijelölt nyomvonalon.

 

A regény formája nem érdektelen. A mindentudó elbeszélő és a fiú leírt szövegei váltakoznak benne. A leírt szövegek a fiú szorongásáról szólnak, különböző fóbiákról, melyek átmenetileg vagy tartósan befolyásolják az elbeszélő létét. Meghatározó közülük a tisztaságmánia, ennek ellenére egy kukásautón találja magát, részben egzisztenciális okokból, részben hálából, részben nem tudni, miért. Az ezzel a munkával kapcsolatos szövegek teszik ki a mű nagyobbik részét: papír hulladékot szállítanak különböző helyekről, különböző állapotú, állagú, összetételű kidobott anyaggal töltik meg az autót. A fiú közben hallgatja a sofőröket, rakodókat. Ők más korosztályhoz tartozó felnőtt férfiak, akik saját lelki defektusaikat olyan nyelvi világot teremtve fejezik ki, ami teljesen idegen a felhőket fotózó elbeszélőétől. Gyakran nem is figyel rájuk, hiszen folyton ismétlődő szövegekről van szó, legföljebb a nevek változnak, mégis kialakul közte és munkatársai között talán a sorsközösségből eredően egy erős kötődés, amit nagyon nehéz elszakítani, személyesen lehetetlen, csakis levélben lehet.

 

Bármilyen változások is történnek a fiú életében, ami állandó, az a heti két vagy három alkalommal való munka a papírszállítókkal, és a lány a kis erkélyről, akit sokáig néz albérletének ablakából. De ebben sem lehetünk egészen biztosak a valóság és a képzelet gyakori váltásai és az időbeli ugrások miatt. No meg az főszereplő határozatlansága miatt. A nevével sem azonosul, mindenféle neveket használ, pontosabban mindenféle nevekre hallgat, amiken mások szólítják meg. Eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha azonos lenne azokkal, akiknek a nevét alkalmanként megkapja.

 

Tudja a fiú, hogy nem szállíthat egész életében szemetet, még akkor sem, ha minden kisfiú álma kukásautóval száguldozni a városban. Ez a kukásautó egyre zsugorodik, a papír elszállításának finanszírozása is egyre csökken, egyre kevesebb helyre jutnak el, idős munkatársai is kezdik mondogatni, hogy el kell ettől a cégtől menni. És valóban próbál más megélhetést találni magának, de erről csak a fóbiákról szóló feljegyzések számának csökkenése árulkodik (ami nem jelenti a beteges félelmek elmúlását), a szövegben mindvégig uralkodnak a kukásautóban elhangzó mondatok és a fiú ezekhez kapcsolódó észrevételei.

 

Így aztán a végén meglepetésként hat, hogy a mindvégig várt stabilizálódás időközben valamikor észrevétlenül megtörtént, de az elbeszélő és a fiú nézőpontjából is ez teljesen mellékes, látszólagos. A fiú számára azonban a vágyott állapot éppen a korábbi, a küszködő maradt.

 

Nem mondom azt, hogy ez egy kellemes, jól olvasható regény. Részben a téma miatt, részben az időkezelés miatt. Vagy talán azért nem, mert a kukásautóban elhangzó beszélgetések idézése eluralkodik a szövegen. Ha akarom, meg tudom indokolni, miért (az író is biztosan tudja), de nagyon fárasztó szinte ugyanazt olvasni sokadszor, ugyanazon az igénytelen nyelvi szinten és trágár stílusban. Persze, hogy nem idegen ez a nyelvi közeg, sokat buszozok, hallgatom néha, ha akarom, ha nem... És persze hogy tudom: a papír mindent elbír. De nem tudom: muszáj ennyit elbírnia?