Főkép

A középkorú Adam adatbázis-fejlesztőként dolgozik részmunkaidőben, és nagyon is jól keres, kiválóan és élvezettel zongorázik, kedveli a jó zenéket, a kocsmakvízek zenei kérdéseiben remekel, törődik az anyjával, és párjával már húsz éve él együtt. Ennek ellenére úgy érzi, valami nem kerek mégsem. Valóban hiányzik számára valami a boldogsághoz? Vagy életközépi válság kerülgeti? Netán a kapuzárási pániknak nevezett valami közeleg fenyegetően felé? Egy nap váratlanul üzenetet kap a múltból, és úgy tűnik, ez meg is adja azt a kezdőlökést, ami az aktuális hangulatában el is indítja a férfit valami új (vagy nem is új?) úton. Ugyanis az üzenet Angelinától érkezett, aki húsz évvel korábban Adam „nagy szerelme” volt.

 

Adam elgondolkodik, hogy vajon a nő miért írt neki, hogy jutott eszébe ennyi idő után, mit akar, és egyáltalán van-e értelme akár csak beszélgetésbe is bonyolódni vele. Milyen lett volna az életük, ha két évtizeddel ezelőtt nem engedik el egymást? Kaphatnak-e második esélyt az élettől, és ha igen, akkor tudnak-e, szabad-e élniük ezzel a lehetőséggel? A férfi először csak eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis felelevenítené „csupán ártatlan módon” a hajdani kapcsolatot Angelinával, aztán a tettek mezejére lép. Megjegyzem, hogy a nő igencsak célratörően irányítja az eseményeket. Persze, mégsem marad végül teljesen „ártatlan” ez a felelevenítés...

 

Azt gondoltam, hogy egy igazán romantikus szerelmi történetet fogok olvasni egy igazi, nagy szerelemről, csodálatosan egymásra találó lelki társakról, az újrakezdés szépségeiről, és elhiszem, hogy végül úgy találnak ismét egymásra a korábbi szerelmesek, hogy senki, de senki nem „issza meg a levét” ennek körülöttük, és mindenki él boldogan, amíg meg nem hal... Aztán rájöttem, hogy nem mesekönyvet olvasok, nem tündérmesét. Ahogy egyre haladtak előre az események a könyv lapjain, kibontakozott előttem, hogy habár meglehet, igaz szerelem az, amit Adam és Angelina egymás iránt érez, mégsem teljesen tipikus romantikus szerelmi történet kerekedik ki belőle.

 

Úgy érzem, az érzelmekről sokkal kevesebb szó esik ebben a regényben, mint a testiségről – legalábbis ami Angelina és Adam közt történik az újbóli találkozásuk után. Eleinte kissé bizarrnak tartottam például azt a hetet, amit Adam együtt töltött Angelinával és annak férjével „nyaralás” címén. Ahogy elgondolkodtam a szerző által írt sorok mélyebb tartalmán, úgy éreztem, szinte valamiféle pszichológiai kísérlet ott az a bizonyos egy hetes időtartam. Eltöprengtem azon is, hogy a két évtizeddel korábbi, csupán néhány hónapig tartó románc Adam és Angelina közt mi is volt valójában, és lehetne-e érettebb korban erre építeni egy tartós kapcsolatot. Ám, mint az életben is, az irodalomban is minden lehetséges a szerelem témakörében. Senkinek sincs joga kétségbe vonni egy szerelem valódiságát, a lelki társ fogalmát és jelentését, sem a kapcsolat hossza, sem más tényezők alapján, mert csakis az érintett pár tudhatja, hogy pontosan mit is éreznek egymás iránt. Vagy néha még akár ők maguk sem...

 

Az kifejezetten tetszett, hogy a zenemániás Adam popslágerek, zeneszámok mentén gondolkodik az életről, és ezek segítségével eleveníti fel a két évtizeddel korábbi emlékeit. Remek ötletnek tartom a szerzőtől, hogy a könyv végén található a zeneszámokról egy lista, így a zenéket akár a könyv olvasása előtt összeszedhetjük magunknak és a regény olvasása közben hallgathatjuk. Jómagam is meghallgattam a zenéket, amikor a könyvben említésre kerültek, és ez kifejezetten kellemes volt, jó zenei aláfestést adott a történethez.

 

Graeme Simsion Örökké holnapig című műve szerintem érdekes, bár kissé szokatlan. Viszont merőben más ez a regény, mint a szerző korábbi, igen nagysikerű Rosie projektje – úgyhogy azt javaslom A Rosie projekt rajongóknak, hogy a szerző eme művét ne hasonlítsák ahhoz, és ne azt a stílust várják, amit ott megismertek.

 

A kérdések pedig talán majdnem minden olvasó fejében ott motoszkálnak majd még jó ideig: ha elpuskáztuk az első lehetőséget a nagy szerelmünkkel kapcsolatosan, kaphatunk-e második esélyt? Van rá példa, igen. Előfordult már a való életben, hogy tudott a pár élni az újabb lehetőséggel, már ha akart még... No, és előfordult olyan is, amikor a második lehetőséget is sikerült elpuskázni, de azt már kötve hiszem, hogy a sors tálcán kínál még egy harmadik esélyt is... De ki tudja?