Főkép

A többek között Whitbread- és James Tait Black-díjakkal is kitüntetett brit szerző, Rose Tremain most már egy kimondottan ismert és jól csengő név a magyar könyvpiacon, ugyanis a legutóbb megjelent művei is sikeresek és népszerűek voltak, és már most tudni lehet, hogy hamarosan érkezni fog a következő kötete, a Hazafelé is.

 

Az írónő egyértelműen a „kosztümös regények” nagymestere, hiszen a főleg a 18-19. században játszódó történetei a maguk módján és a maguk kategóriájában szinte hiba nélküliek, mivel Tremain érezhetően patikamérlegen adagolta bennük az olyan egymással némileg ellentétes, ám egymás mellett is jól működő dolgokat, mint a romantikát és a realizmust, vagy a könnyed olvasmányosságot és a (műfajhoz képest) viszonylag mély gondolatiságot.

 

A rajongóknak jó hír, nagyon úgy tűnik, Tremain nem fogy ki az energiából, hiszen a mostani recenzió apropójául szolgáló kötetet, A kegyelem szigeteit 77 évesen és meglepően a mai kor szellemében írta. Az írónő az új művében ismét a 19. század közepére helyezi a cselekményt, amely a már jól megszokott módon lassan hömpölyögve, ám gyorsan váltakozó szálakon halad előre Írországban, Dél-Angliában és Borneón.

 

Tremain ezúttal egy kimondottan nőkről (és leginkább talán nőknek?) szóló regényt írt, amelyben a mai angolszász kulturális divat szerint hemzsegnek a kemény, önálló, céltudatos és megtörhetetlen nők, na meg a pipogya, teszetosza, önállótlan és saját világukban is elveszett férfiak. Érzésem szerint ez a megközelítésmód – bár merőben szokatlan egy viktoriánus regényben, és így új, többé-kevésbé ismeretlen utakra is vezethet, de – némiképp gyengíti és egyoldalúvá teszi a történetet, ám szerencsére a szerzőnek megvan minden technikai tudása, hogy ezt többnyire kellőképpen ellensúlyozza.

 

Ugyanis Tremain gond nélkül eléri, hogy ezen a bő négyszáz oldalon úgy érezzük, hogy mi is ott vagyunk minden egyes helyszínen, és a saját szemünkkel látjuk az olyan történéseket, mint amikor a gazdag családból származó fiatal ápolónő, Jane az apja üzlettársának házassági ajánlatát visszautasítva rájön, hogy nemcsak többre hivatott, mint egy egyszerű feleség, de tulajdonképpen a nőkhöz (egész pontosan egyhez, az amúgy férjezett végzet asszonyához, Juliettához) vonzódik. Mint ahogy ott vagyunk az egzotikus Borneón is, ahol a helyi rádzsa, az angol származású és szintén meleg Ralph Savage szerelmi csatározásokat folytat a fiatal maláj szeretőjével a folyamatos fenyegetést jelentő őserdő peremén.

 

Összességben egy kellemes, könnyed és magával ragadó olvasmánynak tartom A kegyelem szigeteit, amely azonban ezzel együtt sem éri el a korábbi Tremain-művek színvonalát, ám azoknak, akik ki szeretnének kapcsolódni egy hamisítatlanul romantikus viktoriánus környezetben és elfeledni a való élet nyűgét s nyilait, tökéletes választás lehet ez a majd’ félezer oldal.