Főkép

Nem olvastam a 2018-ban megjelent Nélkülem című kötetet, így mondhatni, gyanútlanul kezdtem bele Légrádi Gergely könyvébe. Előzetesen tudtam róla, hogy ikertörténet, és hogy egy generációs problémát (túlhajszoltság, stresszes életmód) próbál meg leírni. Mivel ez egy annyira nehezen megfogalmazható dolog, arra számítottam, majd kapok egy könnyed kis lelkifröccsös történetet, ami picit megkapargatja a felszínt, de igazán mély karcolásokat nem ejt a hámréteg alatt. Ennél nagyobbat régen tévedtem…

 

Ez a könyv fáj. Fizikailag fáj olvasni, mert sajnálom a főszereplőket, szomorú vagyok a körülmények miatt, amelyek ide vezettek, és még csak azt sem mondom, hogy lesz feloldozás. A remény felcsillan, de messze még az út vége. Ez a történet (vagyis mindkettő) útkeresés és kőkemény fejlődésregény, de nem a rózsaszín fajtából. Hanem az elevenen kicsontozós, szívet kitépős változatból.

 

Miklós és Eszter látszólag boldog, harmonikus házasságban élnek és nevelik gyermekeiket. De amint picit jobban belelátunk a mindennapjaikba, úgy veszünk észre egyre több árulkodó jelet arról, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Miklós jól kereső, de agyonhajszolt marketing vezető, aki úgy érzi, nélküle megállna az irodában az élet, mindent is ellenőrizni, kontrollálni akar, de a családjára soha sincs ideje. Eszter, a felesége, csendes háttérharcos a hétköznapokban, nem akarja zavarni az igényeivel a férjét, inkább tűr, megalázkodik és a gyereknevelésbe menekül. Egy váratlan betegség felborítja az életüket, és megállásra, újratervezésre, a komfortzónából kilépésre készteti mindkettőjüket.

 

Ami közös a két emberben, az a mókuskerékben való rohangálás. Vég nélkül. Amikor először lehetőségük adódik kilépni belőle, különböző kapaszkodók mentén próbálják ezt meg. Miklós a múlt felé fordul, és ott keresi azt a pillanatot, amikor utoljára igazán boldog volt. Megpróbálja rekonstruálni a kamaszkori életét. Ironikus, hogy pont ő az, aki az Alzheimer-kór miatt elveszti minden emlékét, és lassan a fogódzóit is, amelyek ezen a világon tartották. Eszter az új élethelyzetében inkább a jövő irányába kacsintgat, és abban hisz, hogy ha megoldja a múlt rejtélyeit, azzal az elkövetkező hónapok lesznek könnyebbek, élhetők. Mindketten kétségbeesetten hajkurásznak valamit, de nem képesek a jelenre koncentrálni, a jelenben létezni. Megélni a pillanatot, megállni pár percre, és hálásnak lenni. Amennyire ellentétes a két főszereplő személyisége, pont annyira ellentétes az útjuk, az eseményekre adott reakciójuk is. Ez a kettősség konzekvensen vonul végig a könyvön, keretbe foglalva a szélmalomharcukat. 

 

Nem tudok elmenni szó nélkül a fedlap és a borító mellett: nagyon kifejezően sűríti a kötet mondanivalóját. Mint ahogy Miklós története mellett sem: a zaklatott, ide-oda kapkodó naplóbejegyzéses szerkesztési elv már önmagában egy olyan hangulatot teremt, ami jól illik a mondanivaló súlyához. Megjelenik benne a bizonytalanság, a belső feszültség és a miért pont én? hitetlenkedés is. A férfi fokozatos leépülésével párhuzamosan Eszternek fel kell nőnie a rá váró feladathoz, döntéseket kell hoznia, felelősséget vállalnia. Érdekes lett volna (lenne?) a gyerekek nézőpontját is megismerni, az ő életüket követni, és megfigyelni, hogy hatott rájuk ez a családmodell, miként tudták feldolgozni a tragédiát.

 

Nehéz megszólalni és összegezni Légrádi Gergely kötetét, mert annyi mindenről szól, egy monumentális nagy munka, amelyben mindennek jelentősége van, még ha nem is tűnik úgy elsőre. Megrázó a történet, de nemcsak sajnálatot akar belőlünk kicsikarni a szerző, hanem ara késztet, hogy gondolkodjunk el. Álljunk meg pár percre, értékeljük az életünket, a jelenünket, és ne essünk abba a hibába, amelybe a főszereplői. Ideje kilépni a mókuskerékből – és erre a mai nap a legjobb időpont.