Főkép

Tulajdonképpen annak ellenére, hogy különösebb szakmai súlya nincs, nagyon is jó dolog a minden évben tucatjával kiosztott Európai Unió Irodalmi Díja, mivel olyan alkotókra hívhatja fel a külföldi kiadók figyelmét, akiket nagy valószínűséggel még csak hallomásból sem ismerhet az adott ország olvasóközönsége.

 

Gyanítom, hogy nem sok ember hallott még idehaza a 43 éves portugál David Machadóról, pedig a nemrég megjelent EU-díjas regénye alapján egy kimondottan jótollú, olvasmányosan, szórakoztatón, ám az olvasóját elgondolkodtató módon író szerzőről beszélünk.

 

A Boldogságmutató a témája alapján könnyen lehetne egy sablonos, didaktikus szösszenet – mondom ezt azért, mert az egész mű tényleg egyetlen fő kérdés köré épül, nevesül mitől, hogyan és mennyire lehetünk boldogok az életünkben –, ám szerencsére ettől nagyon is távol áll. Machado ugyanis ezt az egész kérdést tényleg direktben és köntörfalazás nélkül teszi fel, ám úgy, hogy ez logikusan és szervesen kapcsolódjon az itt felvázolt nagyon is realista és életszerű történethez.

 

Ez a 270 oldal egy dialógus, vagyis inkább egy furcsa monológ, amit a 2008-as gazdasági világválság után egyre inkább padlóra kerülő Daniel intéz az őt látni sem akaró és éppen benzinkútrablás miatt börtönben ülő barátjához, Almodóvárhoz, akinek a válaszait maga Daniel találja ki. Ez az elbeszélésmód ebben a formában kiválóan alkalmas arra, hogy az élete mélypontján lévő Daniel köntörfalazás nélkül olyan mélyre menjen, és csak azokról a témákról beszéljen, amelyek őt érdeklik.

 

Fontos megjegyezni, hogy bár a férfi sorsa eléggé általános (Daniel jó ember, jó munkaerő és példás családapa, ám ahogy jön a válság, előbb a munkáját, majd szép lassan az egész egzisztenciáját elveszíti), de személyisége korántsem az. Daniel ugyanis egy megrögzött és rendíthetetlenül optimista ember: a realitásokon túl, de a teljes hülyeségen még éppen innen.

 

A 37 éves ex-utazási ügynök még képes bízni abban, hogy a terveknek – pontosabban a Terveknek – működniük kell. Ha egy kockás füzetben előre leírja a céljait és az odavezető utat, és persze elég kitartó és elhivatott is lesz hozzá, akkor szerinte ezeknek a céloknak meg kell valósulniuk. Pontosan ezt a felfogást rengeti meg az érkező és szűnni nem akaró világválság. Megrengeti, de elpusztítani sehogy sem tudja.

 

Manapság kimondottan ritka az ilyen életszagú, mégis velejéig optimista és humanista mű, amely meri (és ráadásul hihető módon képes is) azt állítani, hogy jöhet bármilyen baj, probléma, de nagy részben igenis rajtunk múlik a saját boldogságunk, persze csak ha teszünk is érte.

 

Ha már eddig dicsértem a Bodogságmutatót, azt se felejtsem ki, hogy nemcsak a narrációs technikája és a világlátása egyedi és élvezetes, de a benne felvázolt figurák és a közük kibontakozó kapcsolat is az. A szerző mindannyiuknak komplett hátteret és hihető motivációkat ad, és úgy mozgatja a szálakat, hogy a finálé tényleg katartikussá és emlékezetessé váljon.

 

A portugál David Machado alkotása, a Boldogságmutató az utóbbi idők egyik legszerethetőbb és legélvezetesebb regénye, ám egyben egy olyan is, amely a maga realista hangvételével képes felidézni a világgazdaság és vele párhuzamosan az átlagemberek egzisztenciájának az összeomlását is, valamint az erre adott sokszor meghökkentő emberi reakciókat. Egy tipikusan olyan alkotás, amitől könnyű megszeretni a kortárs irodalmat.