Főkép

Az olvasó bármiféle rossz szándék nélkül felteheti a kérdést, hogy vajon mennyire van értelme és létjogosultsága újra kiadni egy majd’ egy évtizede megjelent (bár azóta alig-alig beszerezhető) debütáló regényt, amely a szerző gyermekkorába, és így a ’90-es évek Délkelet-Magyarországára repít vissza bennünket?

 

Hogy mennyi értelme van? Hát nagyon is sok. Bár én nem olvastam az eredeti verziót, de ez a jócskán lerövidített és átdolgozott kiadás is éppen abban erős, amiben a költőként és facebookos poéngyárosként is ismert Hartay Csaba korábbi prózai munkái: vagyis abban a narrációból is eredő karcos, semmit sem (na jó, nem túl sokat) takargató nosztalgiázásban, mint ami például a későbbi Rajongók voltunk, más néven a borítója miatt „Turbónak” is becézett kötetet jellemzi.

 

A nosztalgiázás (persze, csak ha jól művelik) szinte mindig működik, mert a szerzővel közel egyidős olvasók könnyedén bele tudják képzelni saját magukat a könyvbe, és könnyedén átélni az itt leírt eseményeket, vagy akár összehasonlítani vele a maguk ifjúságát. Az idősebbek / fiatalabbak pedig bekukkanthatnak ebbe az alig kétszáz oldalba, hogyan is telhetett egy pár fős baráti társaság kamaszkora a Körös partján. A hülyeség, a haverság és a felnövés édes-bús fájdalma pedig örök.

 

Főhősünk, Shado bár nem lenne egy buta gyerek, de kamaszos lázadásból hetekig kerüli az iskolát, hogy közben lopja a napot vagy éppen a haverokkal hülyüljön (ezek a csínytevések, mókák, szárnypróbálgatások, semmittevések pár oldalas fejezetekre bontva adják a könyv szövetét), aminek persze meg is lesz a következménye: kicsapják, mehet, amerre akar, amerre lát. Ez az „amerre” szerencsére azért egy másik iskola lesz, hogy a végén a srác élete – többek között az irodalom felfedezésének is hála – visszatérjen a normális kerékvágásba.

 

„– Ilyenek a költők, alkoholisták, rád is ez vár – nevet Pallag Ádám.”

 

A könyv a maga szűk terében nagyon is működőképes, hisz  karcosságában képes visszaadni azokat a bizony nagy változásokat hozó (és ma már visszatekintve szépnek is tűnő) ’90-es éveket, amelyben az új rendszer új kihívásokat és új kísértéseket (alkohol, cigi és nyerőgépek, na meg az egyre jobban kinyíló világ) villantott fel fiatal hőseink előtt, akik minden léhaságuk és minden csínytevésük ellenére folyamatosan keresték a helyüket nemcsak a sokszor szűknek tűnő kisvárosukban, de formálódó életükben egyaránt.

 

Szóval jó kis könyv a Lerepül a hülye fejetek (már a cím is!), amelyet könnyű olvasni, amelyet könnyű megszeretni, és amelyet könnyű átérezni, ha kellően nyitott vagy. Ha ebben a ki tudja meddig nyúló karanténos időszakban éppen a kamaszkorodba akarsz visszamenekülni, akkor vedd nyugodtan kézbe.