David Gemmell: Az Örökkévaló Sólyom

Gemmell stílusa már néhány sor után fölismerhető, amikor kézbe vesszük a könyveit: határozott karakterek, kemény döntések, élet-halál küzdelem, világos erkölcsi rendszerek. Ebben a könyvben mindezt fűszerezi az időutazás a korábbi cselekedetek felelősségének témájával együtt, és ez a problémafelvetés – meddig felel az ember mindazért, amit tett? – teszi izgalmassá a könyvet.

A felföldiek története nem folytatódik A Vaskezű lánya után, pontosabban nem azoknak a felföldieknek a történetét olvashatjuk, akik az első kötetben szerepeltek. De még ez sem igaz így: Az Örökkévaló Sólyom egy alternatív világban játszódik, amelyben ugyanúgy felföldiek vannak, de nem a birodalom, hanem az aenirek az ellenségeik. Vannak azért közös szereplők, amilyen a druida, Caswallon, és még Sigarni is feltűnik, de ez nem az ő története, hanem azoké a fiataloké, akik itt élnek, és az aenireké, akik megpróbálják meghódítani a földjüket. Van itt minden: méltatlan viselkedés és bátorság, romantika, hősiesség, egyszóval mindaz, ami egy jóféle hard fantasy történet sajátja. A nyugodt építkezést egyre jobban áthatja a közelgő összecsapás az aenirek és a felföldiek között, ami aztán egészen nagyszabású lesz.

A könyv egyszerre három réteget ad. Ott van maga a történet, ami jól követhető, szórakoztató, és nem szükséges hozzá A Vaskezű lányának ismerete. A második réteget ezzel a könyvvel együtt adja a szöveg, és azt hiszem, itt volt a legnehezebb Gemmell dolga. A második kötet nem ad olyan érzést, mintha izgalmas és újszerű kiegészítése, továbbgondolása lenne A Vaskezű lányának, azonban ennek pontos megítéléséhez szoros egymásutánban kellene elolvasni a két könyvet. A harmadik réteget az időutazás tematikája adja: Gemmell más regényeire utal Taliesen karakterének történetszálával. Ennek a rétegnek a megítéléséhez az egész életművet ismernem kellene, ezért most csak annyit írhatok róla, hogy izgalmasnak tűnik, és mintha egyetlen univerzumba kívánná összekapcsolni a korábbi Gemmell-történeteket.

A történet nem bonyolult, még akár egy bőven kifejtett novellának is tekinthető, éppen ezért néhol fölöslegesnek, a fő konfliktus kibontásához szükségtelennek ható kanyarokat vesz. Ugyanakkor ezek a kanyarok szolgálnak arra, hogy megismerjük a szereplőket, viszonyrendszerüket, és így összességében nem „esnek le” a történetről. Az egyik oldalon kegyetlen gyilkosokat, a másik oldalon a környezetük miatt kemény döntéseket meghozni kénytelen embereket látni, ami akár még arra is alkalmas lehet, hogy az etikáról gondolkodjunk a szöveg kapcsán, bár ezt Gemmell soha nem teszi: inkább csak sejthető, hogy van egy szigorú rendszer, amelyet betartat a szereplőivel. Ez is egy olvasási lehetőség: a kemény fantasy történetben megjelenő hősök kapcsán az olvasó elgondolkodhat azon, miért is nevezik az egyiket hősnek, a másikat gonosztevőnek. Erre az aenirek között megjelenő karakterek még mintha fel is hívnák a figyelmet.

Az Örökkévaló Sólyom nem is annyira A Vaskezű lánya folytatásaként érdekes olvasmány, mint inkább az egész Gemmell-életmű felől szemlélve. Az egyszerű, a hard fantasy stílusába jól illeszkedő történet innen kap igazi értéket, ugyanakkor nem csak azoknak nyújthat szórakozást, akik végigolvasták már Gemmell többi könyvét. Az Örökkévaló Sólyom jó bevezetés is lehet a Gemmell-lel ismerkedőknek is.