Főkép

Megalkuvás nélküli fantasy ez, ami meglátásom szerint sokkal közelebb esik a Robert E. Howard-féle Sword and Sorcery gyökerekhez, mint Tolkien világépítéséhez. Ugyanaz a tiszta, már-már puritán történetvezetés, ugyanaz a természetességében (és természetközeliségétől) hiteles főhős, ugyanaz a féltörténelmi világ, mint Howardnál. Az ismerősség megnyugtató, az olvasó biztosra veheti, hogy a jól ismert úton járhat David Gemmell vezetésével.

 

A történet szerint a nagy birodalom eljutott a Felföld széléig, ahol négy törzs él. A törzseket évszázadokkal ezelőtt vezette erre a helyre egy király, és utolsó nagy uralkodójuk, az árulkodó nevű Vaskezű épp a birodalom elleni harcban tűnt el – a monda szerint átment egy kapun, hogy visszatérjen majd. A főszereplő Sigarni, egy fiatal nő, aki egymagában él a Felföld határán. Önállóságát nem adja fel senki kedvéért, és szabad is, nem törődik a körülötte lévő világ eseményeivel. Pedig a birodalomból érkező Báró saját hatalmi céljai elérésére háborút akar ott, ahol viszonylagos nyugalom volt az elmúlt évtizedekben. Sigarni az önérdek és az emberi hitványság áldozatává válik, kénytelen tudomásul venni a kiszolgáltatottságot, és ez az életfordulat arra ösztönzi, hogy nemcsak önmaga, hanem egész népe számára igyekezzen elérni a szabadságot. Ebben pedig segítségére sietnek olyanok is, akikre egyáltalán nem lehetett számítani.

 

Gemmell takarékosan bánik a szavakkal, néhány mondattal teljesen érthető helyzeteket, karaktereket, konfliktusokat teremt. A keresetlennek ható stílus mellé határozott történetvezetés társul: a szerző világosan tudja, mit akar elmondani, hová akarja eljuttatni szereplőit, és ezt néha már nyersnek ható módon viszi véghez. A stílus és az elbeszélés módja pedig jól illeszkedik a szereplőkhöz – itt nincsenek elmosódó határok jó és rossz között, a tépelődés nem válik központi elemmé a történetben, az események nyomán nem változnak a karakterek, csupán az eleve meglévő jellemvonásaik kerülnek új megvilágításba, esetleg hangsúlyok tolódnak el. Mindehhez jól illik a féltörténelmi háttér, hiszen a felföldi törzsekbe nem nehéz belelátni a Brit-szigetek középkori, újkori történetét, a birodalom az ókori Rómát idézi meg, de még Bizánc, az észak-afrikai középkori muszlim államalakulatok is felsejlenek. Conan történetei adtak hasonló élményt, csak ott a történelem előtti világ volt a háttér.

 

A könyv mégis erősen kettős érzéseket támasztott bennem. Egyfelől az egész szöveg és történet „haladós”, könnyen ráhangolódhat az olvasó, és mert világos a szerző vállalása, az út, amelyet kijelölt magának, és amiről nem is tér le, az ismerős környezet megnyugtató élményével lapozhatja az olvasó A Vaskezű lányát. Ugyanakkor a bekövetkező események miatt korántsem fogyasztható egyszerűen a történet, és a női főhős ábrázolása, környezetének megnyilvánulásai aligha felelnek meg a jelenlegi közbeszédnek. Azt hiszem, Gemmell ezt is a történet kiszolgálásának rendelte alá, esetleg a Sword and Sorcery gyökerét és erejét adó narrációt kívánta használni, azonban most, évtizedekkel a szöveg születése után furcsán hat ez a technika egy „modern” könyvben. Ugyanígy, a világos vállalás egyúttal azt is jelenti, hogy kiszámítható a történet alakulása, a szereplők viselkedése, ráadásul erre még rá is játszik Gemmell a sorsszerűséggel, ami áthatja a világot.

 

A Vaskezű lánya tőrőlmetszett fantasy tehát, annak is a keményebbik fajtájából. Ez időnként nehéz olvasmánnyá teszi, és itt nem a nyelvhasználatra, hanem a szereplők viselkedésére, egy-egy eseményre gondolok. Gemmellt olvasni mindig élmény a fantasy-rajongók számára, és – ha elfogadjuk, hogy itt a Sword and Sorery egyik erős képviselőjét kapjuk – ez most sem lesz másként.