Főkép

Izgalmas beharangozó, különleges borító, érdekes sztori: tuti nyerőnek éreztem látatlanban, olyan azonnal akarom olvasni érzettel, de mégis lassan ment. Menet közben is nagyon elveszettnek éreztem magam, és sajnos a végére sem tudtam meg, merre vagyunk arccal. Maros András kötete egy hecc, egy börleszk, társadalomkritika vagy fejlődésregény? Talán kicsit minden, és épp ezért egyik sem igazán.

 

Három dán fiatal együtt lakott az egyetem alatt, és barátokként váltak el, hogy évekig ne is keressék egymást, de aztán megpróbálják a szép éveket Magyarországon feleleveníteni a romkocsmák és a csajok hajkurászása közben. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, ismerjük meg a vidéki életet!-felkiáltással Zala megyébe, konkrétan Vöcköndre utaznak pár napra, hogy ott aztán belekóstolhassanak a hamisítatlan magyar mentalitásba a szerző szerint. Ügyeskedés, lehúzás, átverés – ezek lennénk mi. Nem túl hízelgő a kép, bár van benne némi igazság. Mégsem esik jól olvasni.   

 

A regény középpontjában a három fiatal barátsága állna, de valahogy folyton elcsúszik a fókusz. Hol Magnus terhelt gyermekkorába és annak következményeibe csöppenünk bele, hol egy krimibe illő kirablás jelenetének lehetünk szemtanúi, amelyek elterelik a figyelmet. Előzetesen egy jópofa, humoros kötetet vártam volna, ahol igazi fejlődésregénnyé érik a történet, és így teljesedik ki a barátság szál. Ehelyett egy édes-sós party mixet kaptam, amit elropogtatsz, de azért egy főétkezést nem tesz ki. Mindezt úgy, hogy Maros András írói kvalitásait nem vitatom, kifejezetten jól ír, könnyen behúz egy-egy jelenetbe, érzelmeket is tud ábrázolni.

 

De valahogy a három főszereplő mégis egydimenziós maradt. Talán Magnusból ismerünk meg a legtöbbet, amikor megmutatja sebezhető, töprengő, bocsánatkérő oldalát. Külön érdekes az ő hazautazásának története, a múlt lezárására tett kísérlete. Kilógott a sémából, valahogy azt éreztem, ez lehetne egy másik könyv, amit boldogan elolvasnék hosszabban, alaposabban kifejtve, a lélek mélyére hatolva. Nem lett, nem lehetett ellenpontja a vicceskedős kalandos utazásnak, mert annyira nem egy súlycsoportban van a két történetszál, hogy inkább zavaró, ahogy össze akarja őket fésülni a szerző, hiába nem megy, és lesz egyre gubancosabb az egész.

 

Nemcsak a stílusok voltak szerteágazók, hanem az én reakcióim is: hol hangosan nevettem, hol csóváltam a fejem, hol izgultam, és bevallom, volt olyan rész, ahol picit unatkoztam is. Aztán vártam, vártam a katarzist, a megváltást, és az sem jött el. Ennek ellenére egy izgalmas próbálkozásnak látom a regényt, néhány kihagyott lehetőséggel és sok-sok elvarratlan szállal. Megbántam-e, hogy elolvastam? Határozottan nem a válasz, mert így is okozott pár feledhetetlen pillanatot a szerző. Igazi, hamisítatlan vidéki miliőt teremt meg néhány szóval, és a mellékszereplőket is jól mozgatja. Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy néhol könnyedebb, néhol véresen komoly, szatirikus, realisztikus utazáson részt venni három nagyon furcsa dánnal. Kalandra fel!