Almási Miklós: Az abszurd Shakespeare. Rendhagyó olvasópróbák

Kicsit csalódott vagyok. Tudom, a hiba az enyém: a cím és az előszó alapján elvárásaim alakultak ki a kötetben lévő esszékkel kapcsolatban, új nézőpontból kiinduló, az eddigiektől eltérő drámaelemzéseket vártam.

Az is az én hibám, hogy vagy harminc évvel ezelőtt revelációként éltem meg találkozásomat Jan Kott Kortársunk, Shakespeare című munkájával. Minden szava új világokat tárt elém. S ha Shakespeare hátborzongatóan pontos képet alkotott rólunk, emberekről, olvasva sorait lelkünk legmélyén zavarba ejtően hasonlónak érezzük magunkat gyilkosokkal és szerelmesekkel, Jan Kott rendkívül alapos drámaelemzéseiben olyan vonásokra mutatott rá, amikre magunktól nem biztos, hogy fölfigyeltünk volna. Átszínezte az alkotásokat, új életre keltek a sokszor olvasott-látott drámák, és erős a gyanúm, hogy a mű hatással volt a rendezőkre is, de legalábbis megihlette őket, zseniális interpretációk kerültek a színpadokra. Legemlékezetesebb számomra Ruszt József Rómeó és Júlia-rendezése, azóta sem láttam ennyire eredeti közelítést a klasszikus Kosztolányi fordította szöveghez.

Sejtettem, hogy ekkora élményben nem lesz részem Almási Miklós Az abszurd Shakespeare. Rendhagyó olvasópróbák c. kötetében, de azért többre számítottam. Valóban drámaelemzések vannak benne, Shakespeare legnagyobb műveit veszi sorra (és néhány, a shakespeare-i drámamodell kései követőinek tekintett szerző, mint Lessing, Puskin, Büchner, Beckett egy-egy drámáját). Valóban a kiterjesztetten értelmezett abszurd vonásait próbálja megtalálni a kiválasztott művekben, ahogyan ezt ígéri az előszóban. Érdekes is lehet, amit ír. Azonban ezek a megfigyelések részletekre vonatkoznak, nem tudja árnyalatnyival sem módosítani a bevett értelmezéseket.

De ami engem igazán zavar a szövegben, az a stílusa. Azt a törekvést látom az egész könyvben, hogy a kortársakhoz akar szólni, talán ezért is választotta az abszurdot mint megközelítést. Hiszen a világ abszurditásának felismeréséhez ma már nem kell zseninek lenni, a hétköznapi életében mindenki nap mint nap szembesül ezzel, még ha magát a szót nem is használná rá. De ebben a könyvben a korszerűség nyelvi szinten, a szleng használatában merül ki. Valahogy disszonánsnak tűnik ez a nyelvhasználat. Csak egyet említenék: III. Richárd például kinyír mindenkit, hogy megszerezze a hatalmat. Számomra inkább tűnik ez a szóhasználat szándékolt, kissé talán erőltetett lazaságnak, mint pontos kifejezésnek. És korunk nem pusztán abban tér el a múlt század második felétől, hogy fellazultak a nyelvi kifejezési formák.

Mindezek ellenére, vagy éppen ezek miatt ajánlom ezt a művet azoknak, akik most ismerkednek Shakespeare életművével. Elképzelhetőnek tartom, hogy segíthet saját értelmezés kialakításában, akár úgy is, hogy fölismeri a drámák szövegének és az esszék megállapításainak ellentmondásait. Ajánlhatnám akár tanároknak is, akik vitát akarnak kiváltani magyaróráikon: lehet az elemzésekben találni olyan részleteket, amik ellenvéleményeket csalnának elő a művek szövegeit ismerő tanulócsoportok tagjaiból. Már ha az erőteljesen megnyirbált óraszámok teret engednének ilyesminek.