Főkép

Az sem tegnap volt, amikor utoljára lapozgatós könyvet vettem a kezembe, és természetesen azt a próbálkozásomat sem titkolhatom el, aminek eredményeként elkészült életem első és egyben utolsó ilyen sztorija. Szerencsére a kiadásból nem lett semmi, és a költözések során ismeretlen helyre kallódott a gépelt kézirat (igen, ilyen régen történt). De most nem arról van szó, mi lehetett volna belőle, hanem arról, hogy milyen lett Ian Livingstone öt év szünet után, 2017-ben megjelent Fighting Fantasy kötete.

 

Az egyszerűen induló sztori (megbízható infó birtokában kincsvadászatra indulunk) menet közben módosul, mi pedig vérbeli kalandorhoz méltóan megyünk az orrunk után. A kidolgozottságon érződik az évtizedes tapasztalat és az alkotói szünet jótékony hatása, mesélőnk szemlátomást elemében van, amikor új fordulatokat vagy a játékosok életét nehezítő akadályt kell beiktatnia a feladatok közé. Már a kiindulási pontot jelentő városból (Kelyhesd) való kijutás is komoly teljesítménynek számít, mert nem a legvidámabb dolog korgó gyomorral bolyongani az utcákon, ahol nem csak jóindulatú polgárok sertepertélnek – és ez még tényleg az egyszerűbb részek közé tartozik.

 

A veszedelem kikötője pontosan az a kaland, amelyiknél nem érdemes sietni, beszélgessünk, akivel lehet, tápoljuk magunkat, amikor lehet, és használjuk a józan paraszti eszünket, ez néha segít eldönteni, hogy csapdával vagy segítséggel van-e dolgunk. Mivel memóriám véges, kénytelen voltam a tárgyakról részletesebb jegyzeteket készíteni, mert egy idő után már annyi cuccom gyűlt össze, amit nem tudtam fejben tartani. Viszont a gyűjtögető életmód kimondottan előnyös, sosem lehet tudni, mikor lesz rájuk szükség cserealapként vagy tulajdon életünk megmentéséhez.

 

Menet közben több ízben úgy éreztem, mintha egy népszerű kirándulóhelyen sétálnék főszezonban, akkora forgalmat tapasztaltam útközben, és nemcsak emberek, hanem mindenféle fajhoz tartozók jöttek-mentek körülöttem. Természetesen, ahol ekkora a tömeg, ott azonmód kiépül a vándorokra szakosodott üzlethálózat. Boltosok, vándorkereskedők, kölcsönzők, valamint zsebmetszők és becsületes útonállók gondoskodtak szórakoztatásomról, nem beszélve a helyi állat- és szörnyvilág képviselőiről – szervezetlen multicéges alkalmazottként igyekeztek kivenni részüket a mókából.

 

Ami nagyon tetszett, hogy nem csupán egyetlen úton lehet eljutni a grandiőz végkifejletig, hanem több lehetőség közül választhattam, melyek végén nem a temető várt rám, hanem a nagybetűs dicsőség és némi torta. Bár tény, az egymásra épülő részküldetésekben könnyen elveszik az ember, és ezért nem árt időnként emlékeztetni magunkat, miért is vagyunk éppen az adott helyen. Ez talán némileg ellentmond a bevezetőben írt, "beszéljünk minél több szembejövő emberrel"-tanáccsal, de ugye senki nem gondolta, hogy ez egy kedélyes tereferés kirándulás lesz.

 

A fordítás jó, miként az egész oldalas illusztrációk terén sincs okom panaszra, megfelelő mértékben hozták a hangulatot, segítettek elképzelni a találkozásokat. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy mennyi kikacsintás, kereszthivatkozás szerepel a szövegben (például a Halállabirintusra).

 

A kötet remek időtöltés, ha egyedül vagyunk, mert éppen nem sikerült összerántani a szerepjátékos kompániát, illetve ötlethiányos mesélőknek garantáltan ad néhány tippet, amivel legközelebb elszórakoztathatják a játékosaikat, de a szememben értelemszerűen nem ér fel egyetlen RPG-szeánsszal sem.