Főkép

Annak idején a Holdpalota a második találkozásom volt Paul Austerrel (az első a New York-trilógia volt, amelyet bár alapvetően értékes műnek tartottam, de igazából nem tetszett, így egy ideig ez az élmény távol is tartott a szerző további köteteitől), és azonnal bevezetett egy olyan stílusú és hangulatú világba, amely vitathatatlanul az 1947-es születésű író sajátja. A 21. Század Kiadó szerencsére elég komolyan felkarolta az életművet, így ezek a régi, klasszikusabb darabok is új köntösben érkezhetnek meg a magyar piacra.

 

A Holdpalota főszereplője egy fiatal srác, Marco Stanley Fogg, akiből – ahogy a nevéből is sejthető – egy kimondottan nagy utazó válik a könyv lapjain, ám ahogy egy másik világhírű elődje, Kolumbusz Kristóf, úgy ő sem tudja soha előre, hogy valójában hová indult és hová fog a végén megérkezni.

 

Fogg korai előképe a későbbi, tipikusan austeri hősöknek, akik fiatal, tapasztalatlan, passzív figurák, akik nem tudják, hogy mit kezdjenek az életükkel, és akiket folyton ide-oda vetnek az élet vagy a sors hullámai. Persze érezhető, hogy mindezt nem az élet vagy a sors, hanem a szerző, Paul Auster teszi, aki hol velejéig gonosz, hol jóságos bábmesterként rángatja a marionettbábuja zsinórját, alakítva ezzel a hihetetlenebbnél hihetetlenebb fordulatokat – ám végül a főhős minden szörnyű hullámvölgy után meghódít egy újabb szédítő magaslatot.

 

És közben persze mindenhol ott vannak a szerzőre olyannyira jellemző szimbólumok, amelyek folyton rátelepednek és átszövik a realitásokat. A korán árván maradó Foggot például eleinte egy nagybátyja segíti, aki támogatja az egyetemi tanulmányait és ráhagy pontosan 1492 (utalás Amerikai felfedezésére) darab könyvet, amelyekből itt nem labirintus lesz, mint Borgesnél vagy Ecónál, hanem szobabútor (hisz sokáig ki sem kerülnek a dobozokból). Aztán ahogy anyagi gondok miatt meg kell válnia a könyvektől, Fogg előbb nincstelen lesz, hogy aztán egy furcsa nővel, Kitty Wuval való kapcsolatának hála megismerkedjen egy rejtélyes öregemberrel, Thomas Effinggel, akitől számtalan dolgot megtud saját maga és szülei múltjával kapcsolatban. Fogg élete ezután arról szól, hogy megtalálja önmagát, és közben a sors/Auster folyamatosan hullámokat vet: fent és lent, fent és lent. Úgy tűnik, nincs megállás.

 

Így az 1989-es Holdpalota többek között az identitáskeresés regénye is, amelyben már az érett Paul Auster áll előttünk, aki úgy műveli jellegzetesen posztmodern játékait, hogy hiába érezzük, Fogg kalandjai messze túlmutatnak a realitásokon, mégis emléket állít velük egy egyszeri és megismételhetetlen életnek. Ha ajánlani kéne belépőt az életműbe, én ezt választanám, mert megvan benne minden, amiért világszerte milliók szeretik az amerikait.