Főkép

Az utóbbi időkben több verset olvasok, mint szoktam, és így rövid időn belül a harmadik olyan jelentős, hazájában és nemzetközi szinten is elismert költő életművének egy fontos darabjába futok bele, akit korábban alig ismertem.

 

Frank O’Harát azért is furcsa olvasni, mert annak a John Ashberynek volt a nagy barátja és irodalmi harcostársa, akinek főművéről (Önarckép konvex tükörben) nem is olyan rég írtam. Kettejükkel kapcsolatban elmondható, hogy bár, mondhatni, ugyanakkor és ugyanonnan indultak, de azért bőven akad különbség a művészetük között.

 

O’Haráról röviden annyit kell tudni, hogy a II. világháborús behívója a bostoni konzervatóriumban érte (hiszen eleinte inkább a zenével és nem az irodalommal kacérkodott), majd a háborúból visszatérve előbb a Harvardon talált rá igazán a költészetre, hogy aztán abba a New Yorkba költözzön, ami a világégés után gyökeresen megújuló művészetek – az irodalom mellett a zene, a festészet, a tánc és egyéb képzőművészetek – szellemi központjává is vált, és ami tárt karokkal várta az olyan különc és sokoldalú figurákat, mint O’Hara.

 

Az alkoholproblémákkal küzdő homoszexuális költő sok mindenbe belekóstolt: volt kutató, művelődésszervező, kritikus és monográfus is, de népszerűségét főleg annak köszönhette, hogy gyakorlatilag az összes művészeti ág képviselőjével jóban volt, így az általa szervezett bulik kötötték össze a legkülönfélébb területeken munkálkodó alkotókat. A fiatalon, autóbalesetben elhunyt költő fő jelentősége azonban abban állt, hogy teljesen új utakra terelte az Eliot és Pound letűnte, illetve háttérbe szorulása után kiutat kereső amerikai lírát.

 

Pedig az egészet annyira vette komolyan, hogy a reggelizés, munka vagy éppen metrózás közben lefirkantott költeményeit ő maga „ezt csinálom, azt csinálom”-verseknek nevezte, és gyakran még arra sem emlékezett, hogy melyik fiókba vagy melyik kekszesdobozba tette el a már elkészült szövegeket, így nem is csoda, hogy bár írt bő hatszázoldalnyit, a kiadásokra alig fordított gondot (még jó, hogy a barátai igen).

 

Persze O’Hara szakított a hagyományos költői szereppel is, nem akart példakép lenni, nem kért a pátoszból és a csodálatból sem, verseit lehozta a köznapok valóságába, és témáit többnyire saját életéből, illetve a mindig lüktető város hétköznapjaiból merítette.

 

Frank O’Hara alkotásai ennek köszönhetően is nagyon sokfélék; nagy szerepet játszik bennük a személyesség mellett a humor és a játékosság is, és sokkal inkább közérthetők, mint amiket például a nagy költőtárs, John Ashbery írt. Én mindenesetre tudom ezeket ajánlani azoknak, akiket érdekel a 20. századi amerikai líra, és szeretnek új kedvenceket felfedezni.

 

Majakovszkij

 

1.

 

Repes a szívem!

Állok a kádban és

sírok. Anya, anya,

ki vagyok én? Bárcsak

egyszer visszatérne

és megcsókolná az arcomat,

sűrű borostája súrolná

a halántékomat, hogy lüktetne!

 

Most akkor fel kellene öltözni,

gondolom, és kimenni az utcára.

 

 

 

2.

 

Szeretlek. Szeretlek,

a verseimhez fordulok mégis,

és a szívem

ökölbezárul.

 

Szavak! Betegedjetek meg,

mert én is beteg vagyok, ájuljatok

el, akadjon fel vizenyős szemetek,

 

majd akkor én lenézek

sebzett szépségemre

ami a legjobb esetben is

csak költői tehetség.

 

Nem lehet neki örömöt szerezni, se elbűvölni,

se megnyerni, micsoda költő!

a tiszta víz sűrű

 

sebzett fejének vérétől.

Átöleltem egy felhőt,

de ahogy szárnyaltam,

eleredt az eső.

 

 

 

3.

 

Milyen vicces! Véres a mellkasom!

ó igen, hiszen téglákat cipeltem,

és vicces, hogy pont ott szakadok ki!

és most a bálványfára zuhog az eső

ahogy kilépek az ablakpárkányra,

alattam az ösvény párás

és fénylik a futószenvedélytől

a bozótba vetem magam: zöld, mint a tenger

 

 

 

4.

 

Most csendben várom,

hogy személyes katasztrófám

újra szép legyen,

és érdekes és modern.

 

Szürke és barna és fehér

a vidék a fáktól, a hótól, az égtől,

ahogy kacag, de folyton összemegy,

nem csak sötétebb, szürkébb,

de már nem is vicces.

 

Lehet, hogy ez az év leghidegebb

napja – erről mit gondol vajon? Azaz mit

gondolok én? Mert ha bármit is,

akkor talán újra önmagam vagyok.

 

Gerevich András és Krusovszky Dénes fordítása.