Főkép

Ha nem ajánlja egy jó barátom, valószínűleg nemcsak el sem olvasom, de minden bizonnyal még csak nem is hallok Adamik Zsolt Távoli korom, – Örménykút! – című kötetéről, amelyet egy parányi, általam szintén nem ismert kiadó, a Digitális Kalamáris jelentetett meg az elmúlt hónapban. S ha már vallomások, akkor azt is töredelmesen bevallom, hogy én bizony eddig egyik Adamik-meséskönyvvel sem találkoztam, úgyhogy ez az új kötet minden tekintetben ismeretlen, ám közel sem sötét vizekre vitt.

 

Hogy miről is szól ez az új kiadvány? Hát már az alcíme alapján is világos, hogy egy apró békési településről, Örménykútról. De természetesen ezúttal is, mint minden komolyan vehető szépirodalmi mű esetében, nem a „miről”, hanem a „hogyan” az érdekes.

 

Ami elsőként megcsapja az embert ezeken a ritkásan szedett lapokon (minden oldalpár bal felén pár sortól maximum egy fél oldalig terjedő szöveg, a jobbon gyermekies stílusban megalkotott rajzok), az a szerző különös, több – egymástól néha igen távoli – regiszterben is működő stílusa.

 

A kis bekezdések egy-egy tipikusan falusi eseményről adnak hírt (iskolai csínytevések, mezőgazdasági munkák, esküvők, temetések), és a bennük szereplő emberek (gyerekek, felnőttek, munkások, tanárok, nyugdíjasok, a helyi kocsma törzsgárdistái stb.) mind magát Örménykutat személyesítik meg a maguk örömében-bánatában, mókásságában-unalmában egyaránt.

 

Az itt leírt események egyfajta élénk, idilli hangulatot árasztanak, és süt belőlük a derű és a kiegyensúlyozottság (az ember néha azt érzi, de jó is lenne itt élni), ám pont ezért válik sokkal erősebbé az a néhány jelenet, megjegyzés („Kerti budira csoszogó nagymamák száma 21, tavaly volt 24, hárman azóta igazoltan távol.”), amely a falu és az egész itteni valóság lassú, ám feltartóztathatatlan elmúlását vetítik előre. 

 

A vékonyka kötetet egy „Végszó” zárja, amely – megint csak a maga furcsa stílusában – bemutatja a falucska történelmét, népességének változásait az idők folyamán (jelentős számú szlovák származású ember él itt), a főbb helytörténeti nevezetességeket, de az egészet persze csak úgy, mintha egy „törifakultáció lenne valakitől, aki úgy tesz, mintha törifakultációból ő lenne a mindentudó”.

 

Adamik Zsolt könyve különös olvasmány, amely elsősorban furcsa, ám kimondottan humoros és szívmelengető stílusának hála sok olyan embernek okozhat örömet, akik egy órácskára el akarnak merülni egy ismeretlen kis falucska elmúlt évtizedeinek / jelenének a maguk egyszerűségében is emlékezetes mindennapjaiban.