Főkép

Én egy olyan korszakban nőttem föl, amelyikben elhitették velünk, hogy mindenki egyenlő, és mindenkiből bármi lehet, amit csak akar. Persze nem volt ez így már akkor sem, de volt valamilyen mértékű átjárhatóság a propagandával dacolva létező, igencsak különböző társadalmi rétegek között. Mára ez a lehetőség megszűnni látszik, mintha az ember születésének helye, családjának szociális helyzete nemcsak a várható élettartamát határozná meg, hanem életének tartalmát is. Valahogyan az ebből fakadó kilátástalanság is benne van a Beláthatatlan tájban, bonyolult személyes viszonyrendszerrel kiegészülve.


Kiss Tibor Noé regényében különböző nemzedékek, társadalmi rétegbe tartozó emberek találkoznak össze, az érintkezési pont pedig egy közlekedési baleset. A történet a szereplők belső monológjaiból bontakozik ki. Ezek a szereplők karakteresek, megfogalmazódó gondolataik nyelvileg is nagyon jól elkülöníthetőek egymástól.


A leglátványosabban a huszonhét évesen balesetet szenvedett, öntudatlan, gépekkel életben tartott Dorka monológja válik ki a szövegből. Rövid, modalitás nélküli mondatok, emlékképek, illatok, hangok, érzések jelennek meg benne. A test semmi külső jelét nem mutatja annak, hogy tudna a körülötte lévő világról, csak az olvasó hallja a mondatait, az apa csak reménykedik benne, hogy lánya érzi az ő jelenlétét. A szövegnek ez a része rendkívül gazdag képekben, gondolati és zenei ritmusa van, egészen elképesztő szóösszetételek jellemzik.


Dorka apja az ötvenes évei elején jár, művelt, világlátott tanár a nagyvárosban, túl van egy házasságon, egy tartós kapcsolaton, amikor a baleset történik. Lesújtja a történés és a látvány: a becsövezett test, a villogó, csipogó monitorok. Bensőséges emlékek sokasága fűzi a gyerekéhez, ezeket hívja segítségül lánya életben tartására és önmaga vigasztalására, de ezekkel együtt fájdalmas kudarcai is felidéződnek. Ezekben a válságos napokban váratlanul megjelenik életében egy fiatal nő, Zsófi. Nagyjából annyi idős, mint a lánya. A férfi barátai problémának látják a köztük lévő korkülönbséget. Pedig az éveknél sokkal bonyolultabb dolgok állnak közéjük. Többek közt nyelvi jellegűek: például Zsófi nem érti a férfi humorát, nem tudja, hová tegye tanáros stílusát.


Zsófi egy faluban él, az autópályán éjjel-nappal száguldó autók alapzajában. Élettere kilométerekben számolva nincs messze a várostól, minőségében azonban mérhetetlenül távol van tőle. Nem bírjuk megállni, hogy ne hasonlítsuk össze a két lányt. Zsófi bakancsban jár, mint Dorka; imád fényképezni, mint Dorka; fényképeik témájukban egy életüktől távol eső világot ábrázolnak – de Zsófi kitűnő fotóiból sohasem lesz kiállítás, mint Dorkáéból. Zsófinak az emlékei is merőben mások, mint Dorkáé. Neki nem jutott az apai szeretetből, tizenkilenc éves volt, amikor elveszítette édesanyját is, és azóta próbálja fenntartani magát, az öccsét, és közben karbantartani traumáit és fóbiáit. Monológjaiban gyakori tér- és időbeli váltások vannak, emlékképeinek bevillanásai fokozzák zaklatottságát.


Zsófi öccse a saját maga által is megvetett „lúzer” fiúkkal tölti napjait, ostoba dolgokkal ütik el az időt. Pontosan tudja, hogy „nekik itt nem osztottak lapot”, gondolatai nagyon szűk körben mozognak. Nővérével nem kommunikálnak, pedig titokban figyelik, féltik egymást. Nyelvi szempontból roppant egyszerűen, sok szlenggel, közhelyekkel és trágár szavakkal, de nagyon kifejezően fogalmazza meg nem túl bonyolult, de a mélypontról valamiféle elmozdulást mutató helyzetét.


Ebben a négyszólamú regényben nem az elbeszélő a mindentudó, hanem az olvasó, az ebből adódó drámai feszültség teszi izgalmassá a művet. De mi is csak annyit tudhatunk a történetből, amennyi egy-egy monológból kiderül, így gyakran érnek meglepetések. De a szereplők végképp nem ismerhetik a többiek gondolatait, érzéseit, csak tudni vélnek valamit a másikról. Feltételezéseik gyakran hibásak. Mint ahogy azt sem mindig tudják, hogy ők maguk mit gondolnak, csak valahogy haladnak a számukra kijelölt pályán.


Azt hiszem, hogy a regény valódi főszereplője Zsófi. Olyan, mint egy antik tragédia hősnője. Tanúi vagyunk vívódásának. Neki is megvannak a maga feltételezései, felismerései és ismeretei önmagáról, helyzetéről, a közelálló emberekről. Csak az olvasó sejtheti, hogy ezek elegendőek-e ahhoz, hogy meghozhassa a döntést, hogy nem akar így élni, hogy szembeszáll a végzettel. Azt tudjuk, hogy az ókori drámákban egy ilyen elhatározás a hős szükségszerű bukásához vezet. Azonban Zsófi döntésének vonzatai túlmutatnak az élettérváltáson, sokkal összetettebb helyzet teremtődik általa. És hogy ez hová vezet, még az olvasó sem tudhatja. Legföljebb véleménye lehet róla.