Főkép

Adam Gordon látszólag teljesen átlagos gimnazista Amerika közepén, a Kansas-beli Topekában. A kilencvenes évek vége nem tartogat számára különösebb meglepetéseket: első élményeket a barátnőjével, közös bulikat a haverokkal. Ugyan kiemelkedően jól teljesít a középiskolásoknak szánt vita- és beszédversenyeken, de valójában inkább költőként képzeli el az életét. Szülei mindketten pszichoterapeuták a város nevezetes pszichiátriai intézeténél, az Alapítványnál – apja olyan tinédzser fiúkkal foglalkozik, akik „teljesen jól voltak, aztán hirtelen már nem”, míg anyja párkapcsolatokról írva vált országszerte híres feminista szerzővé. Adam teljesen átlagos topekai életet él, akárcsak mindenki más. De vajon miért szivárog be mindenki életébe a legyűrhetetlen harag?

 

Az a harag, ami mára végtelenül polarizálta Amerika lakosságát. Az a harag, ami hatalomra juttatta Trumpot. Az a harag, ami, úgy tűnik, mára leválaszthatatlan lett a középosztálybeli, fehér lakosságról. Különösen az olyan Kansas-beli emberekről, mint Adam Gordon – vagy épp Ben Lerner, aki maga is Topekában nőtt fel (szintén egy híres író anya fiaként, szintén beszédversenyeket nyerve). A regény egy pontján Adam apja elmeséli meghatározó olvasmányélményét, Hermann Hesse egyik novelláját (Egy ember, akit Zieglernek hívtak), melyben a címszereplő egy tabletta lenyelése után érteni kezdi az állatok nyelvét – ám letaglózva veszi észre, hogy az állatkertben minden állat őt gúnyolja, mindenki rajta csúfolódik. Ez lenne a középnyugati fehér férfiak alapélménye? Hogy aki beszél, az rajta nevet? Ezt élné át a gyengébb képességű Darren, amikor bekerül a menő fiúk közé?

 

De mire is jó a beszéd? A regényben annyiféle módon, annyiféle ember beszél, hogy ki sem látszunk belőle, szinte eláraszt a végtelen szóörvény. Beszél Adam, mi több, vitázik, rögtönöz, „megsoroz” (az a folyamat a vitaversenyeken, amikor szinte követhetetlenül gyorsan sorolja a vitázó az érveit, hogy a másik ne tudja mindet értelmezni és válaszolni rájuk a megadott időkeretben), sőt, verseket ír és freestyle rappel. És mindebben elképesztően jó, otthon érzi magát a szövegek világában – még akkor is, amikor teljesen eltérő regiszterekbe vezetik, mint ami magától értetődően adódna. A tinédzser srácok közös rímelése, a nők-fegyver-pénz hármasra épülő, lüktető rappelés nagyon idegen ettől a közegtől, mégis, az afro-amerikai bandákhoz tartozás színlelése olyan önazonosság-keresés, ami nem a faji különbségeken alapul, hanem a beszéden: a beszéd mindenhova elvisz, a beszéd mindenre képes.

 

És beszélnek Adam terapeuta szülei is. Végtelen monológokat és elemzéseket folytatnak önmagukról és fiukról, ami csak erősödik a trükkös-zavaros narráció miatt (bár tudjuk, hogy Adam írja ezt a regényt, és Adamnak mesélnek ők is, sokszor mégis harmadik személyként jelenik meg, sőt, olykor egyenesen mintha egyfajta pszichiátriai szemléltetés keretében narrálnák a tetteit). De Jonathan és Jane hisznek a beszéd erejében: amíg kimondásra kerülnek a dolgok, amíg megjelennek az érzelmek, addig lehetséges az események és a szorongások feldolgozása. Jonathan mindenkinél jobban rá tudja venni az „elveszett” tinédzser fiúkat, hogy nyíljanak meg és beszéljenek neki – azokat a fiúkat, akiket azzal áltat a világ, hogy keménynek, „tökösnek”, férfiasnak kell lenniük, pedig csupán közösséghez való tartozás nélküli átlagos amerikaiak.

 

Jonathan egyetemi évei alatt egy „Sportos vezetés”-ről szóló cikk segítségével tanulmányozza, hogy az agyunk mit kezd a beszédek követésével. Olyan gyorsan játssza le a visszamondandó szöveget, hogy egy idő után az alanyok nem értik, mint mondanak nekik, de úgy is megismétlik a hallott szöveget, függetlenül attól, hogy valójában csak hablatyolnak. Lernernél minden mindennel összefügg: briliáns, hogy egy ponton a verekedésben rejlő túlzott agressziót a vitaversenyek nyelvi túlzásaihoz hasonlítja, ami után azonnal eljutunk a trumpista, értelem nélküli, csak szövegelésre épülő retorikához. Az összefüggések talán elsőre nem mindig egyértelműek, de Az iskola Topekában pont ettől lesz olyan őrjítően izgalmas regény – Lerner motívumait kihámozva a posztmodern-túlgondolt szövegháló alól egy túlságosan is ismerős Amerika tárul a szemünk elé.

 

A regény elején kétszer is megismétlődik: egy férfi lelkesen beszél, és anélkül folytatja, hogy feltűnne neki, az őt hallgató nő már régen nincs ott. Amikor ráébred, az első reakció a bizonytalanság és a düh. Önmagunk fontosságának tudata, amit a beszéd keretez. A beszéden keresztül győzzük meg önmagunkat, a beszéd aktusa maga, függetlenül annak tartalmától, válik az igazi erővé. Nem a jelentés a fontos, hanem a folyamat, mert addig sem kell a valóban lényeges dolgokkal foglalkozni. Ha pedig valaki erre ráébreszt, ha valaki kibillent a nyeregből, a hatalmat felváltja a megszégyenülés: az első reakció a tinédzserek túlzása. Ez határozná meg az átlagos, fehér amerikaiakat? „Amerika egy véget nem érő kamaszkor” – hangzik fel többször is. Örök fiúk, „Pán Péterek” országa, valódi felnövés, valódi felelősség nélkül. Kamaszos szokások és kamaszos lelkület, kamaszszinten megrekedt reakciók: a topekai iskola mintha ezt jelentené Ben Lernernek. Zavarba ejtő, elgondolkodtató, szenzációs felfedezésekkel teli élmény vele tartani ennek az elemzésében.