Főkép

A kortárs norvég irodalom egyik legnagyobb alakját, Roy Jacobsent két éve kedveltem meg igazán, amikor a Scolar Kiadó megjelentette tőle az Ingrid Barøy-sorozat első darabját, A láthatatlanokat. Az a regény a maga skandináv minimalizmusával, jobbára hallgatag, ám jól megrajzolt alakjaival és szinte cselekmény nélküli történetével kiválóan mutatta be egy kis norvég szigeten, Barøyán élő család mindennapjait. Azt az önfenntartó, kőkemény és embert próbáló (mára azonban már szinte teljesen elveszett) életformát, amelyben bár az itt lakók örökös harcra vannak kárhoztatva az elemekkel – a tengerrel, a viharokkal, az esővel vagy éppen a szárazsággal –, ám talán így még intenzívebben tapasztalhatják meg a végsőkig lecsupaszított létezés minden örömét és bánatát egyaránt.

 

Míg az első rész erre a tipikusan északi életformára és a család természettel vívott harcára fókuszált, addig a második kötetben, a Fehér tengerben már inkább a szigeten egyedül maradó Ingrid Barøyre és az ő külvilággal való kapcsolatára koncentrálunk.

 

A II. világháború idején járunk, a család tagjainak egy része meghalt, másokat messzire sodort a sors, Ingrid pedig nem igazán találja a helyét sem a közeli városkában, sem magányos Robinsonként a kopár és egyre elhanyagoltabb szigeten. Ám egy nap aztán bekopogtat a háborús valóság szörnyű állapotban partra sodródó holttestek képében, hogy a nő először az erőteljesen oszlófélben lévő hullákkal, majd az egyetlen túlélővel ne tudjon mit kezdeni…

 

A már megszokott minimalizmusban íródott könyvben (rövid, jelzőtlen, kopogós mondatok, alig-párbeszédek) ezután egyre több a rejtély: ki lehet ez a súlyosan sérült férfi, aki szép lassan egyre közelebb kerül Ingridhez? Barát vagy ellenség? Mi legyen vele? Menjen vagy maradjon? Egy világvégi sziget megmentheti őket egy tomboló és a fél világot maga alá gyűrű hadigépezettől vagy az őket kiszolgáló helyi erőktől?

 

A norvég ezúttal bár egy sokkal kisebb lélegzetvételű történetet alkotott (több évtized helyett most mindössze pár háborús év történéseiről mesél), de így is sokkal enigmatikusabb, mint korábban. A három részre osztott regény mindegyik egységében sokasodnak a kérdőjelek, és a brutális külvilági történések ideérkező hullámaival – a már említett tengerben sodródó holtakon kívül vannak itt rabszolgaként tartott orosz hadifoglyok, német megszállók és a rejtélyes okból teljesen elpusztított Finnmarkból folyamatosan érkező menekültek is – szembenéző Ingriddel együtt az olvasók is keresik a megoldásokat ebben a sokszor zord, hideg, hallgatag és embertelen világban.

 

Mivel már a sorozat előző kötete is nagy kedvencem volt, meglepett, hogy a Fehér tenger még ehhez képest is minőségi lépést jelent előre, ugyanis ebben az új alkotásban megvan minden, ami A láthatatlanokat kiválóvá tette, ám jóval komplexebb, mint az elődje. Még több témát és síkot képes beemelni a regény, a történések és a sziget szűk terébe, így ezúttal hősnőnknek már nemcsak a természet vagy a német hadsereg képében megérkező külvilág, de a szívét ostromló erőkkel is szembe kell néznie. Tehát ismét egy ragyogó kötetet kaptunk a norvégtól, úgyhogy én már most várom az Ingrid Barøy-sorozat harmadik felvonását.