Főkép

Oly’ sok történetet írtak már a világvégéről, összeszámolni is lehetetlen volna. Ezek egy része azt is igyekszik megmutatni, hogy az esetleges túlélőkkel mi történik, de még azok között is kevés olyat találni, amely oly mértékben az emberi oldalra koncentrálna, mint Lily Brooks-Dalton lenyűgöző és megrázó regénye.

 

Ez a könyv, ha félreteszem az űrbéli és sarkköri hátteret, két ember drámája, két emberi élet krónikája, melyet a szépirodalomban is ritkán tapasztalt őszinteséggel és empátiával mesél el az írónő. Ám a háttér egyáltalán nem mellékes – egyrészt szimbolikus, a magányt, a belső, megélt érzéseket és a közelgő véget vetíti ki, másrészt a tájleírások olyan láttatóak és megkapóak, hogy áhítatot keltenek az olvasóban.

 

A két ember pedig: Augustine, az idős asztronómus, aki nem hajlandó a hirtelen jött evakuáció alkalmával elhagyni az északi-sarki kutatóállomást, illetve Sullivan, a küldetésirányítás specialistája az Aether nevű űrhajón, mellyel ő és csapata messzebb repült a Naprendszerben, mint bárki korábban. Az Aether már útban van hazafelé a Jupitertől, amikor ugyanaz történik velük, mint Augustine-nel a Föld sarkában: minden kommunikáció megszűnik a bolygó többi részével. Egy elkószált rádiós zörej nem sok, annyi nem ér el egyikükhöz sem. Ezt az űrhajó legénységének tagjai is eltérő módon dolgozzák fel, s persze a zseniális tudós is odalenn, a hó és sarki éjszaka kietlenségében.

 

Ahogy telik az idő, a sarkvidéken lassan beköszönt a hosszú nappal, míg az Aetheren ugyanúgy folytatódnak a mesterséges nappalok és éjszakák, már ami a fény változásait illeti. De egyik fél sem ül tétlenül a fenekén – Augustine veszélyes útra indul egy tóhoz, ahol az övénél sokkal erősebb rádióadó található, az űrhajósoknak pedig egy komoly meghibásodást kell kijavítaniuk. A cselekmény lassan halad az elkerülhetetlennek tűnő végzet felé, ám olyan fojtott és feszült, amilyenek tán pszichothrillerek szoktak lenni.

 

Mindeközben azonban megismerjük két főszereplőnk életét, melyben egyként meghatározó elem a magány, az, hogy a tudománynak áldozták az életüket, és miközben nem tudhatnak semmi biztosat, hogy mi történt az elnémult Földdel és népességével, ők maguk egyre inkább kénytelenek szembenézni saját életükkel.

 

Amellett, hogy mesterien felépített-megszerkesztett történet ez, mely az utolsó oldalig tartogat izgalmakat, a kietlen, zordon és mégis lenyűgözően szép világűr, ill. sarkvidék határozza meg, az, amire a könyv címe is utal – még emberi szinten is. Maga a világvége szinte mellékes ehhez a mérhetetlen, felfoghatatlan lelki tartalomhoz és áthatolhatatlan távlatokhoz képest. Akit valaha megérintett a természet, az űr csodája, nagysága, az lenyűgözve és elcsöndesedve olvassa majd Lily Brooks-Dalton remekművét.

 

Melyből George Clooney készített filmet, amit december 23-tól láthatunk a Netflixen. A trailer biztató, Clooney és a természeti/űrbéli képek garantálják, hogy érdemes lesz megnézni, de biztos vagyok benne, hogy a történet bizonyos részei csak a könyvben tudnak kibontakozni.