Főkép

Nehezen, hónapokkal az olvasása után írtam meg ezt a véleményt, és ez csak részben magyarázható a körülményekkel. A Fenevad története hajlamos bekúszni az ember bőre alá, és ott piszkálni, ahol kellemetlen válaszok kerülnek elő arról, mit is gondolunk elfogadható áldozatnak, igazságszolgáltatásnak – és ez megvolt a harmadik történetben is. Azonban most volt a legerősebb az a benyomásom, hogy Marjorie Liu sokszor port hint az olvasók szemébe.

 

A történet szerint, miután megfordult a világon egymásnak feszülő erők területén, Maika Pontusba megy, ahol találkozik az arkánok néhány vezetőjével, és miután a küméik megtámadják a várost, Maikára számítanak, mint aki megvédheti a helyet. Közben látjuk Tuyát és a küméiket szerepelni, megismerkedünk Zinn, a Maikába zárt ősi isten és a sámáncsászárnő történetének újabb darabjaival, Ren a nekomanta újabb árnyalatokat kap, és még Kippa is jelentősebb szerephez jut, mint eddig.

 

Nagyon örültem annak, hogy az első rész történetszálai visszatértek. Ez nem jelenti azt, hogy Liu nem szaporítja a szövést: itt is megjelennek újabb szereplők és motivációk, bár talán nem annyi, mint korábban. A régi szereplők felbukkanása pedig bennem is előhozta az igényt, hogy haladjon a történet előre, és bár szórakoztató volt Pontus védelme, a sámáncsászárnő és Zinn története, még az is, ahogy Maika minden eddiginél nagyobb hős lesz, mégis hiányoltam a haladásélményt.

 

A kanyargós történet most olyan benyomást keltett, mintha Liu egyszerűen a bolondját járatná velem, és miközben belengeti, hogy mesél Maikáról, aközben épp róla nem mond sokat, helyette minden és mindenki más szerepel. Mindenki sajnálja Maikát, amiért azt teszi, amit, de nem derül ki, miért látják ezt problémának, illetve ahol ez mégis kiderül, ott önös érdekek vezérlik a szereplőket, amelyekbe nem simul bele Maika viselkedése. Ez így még akár ismerős is lenne a mindennapokból, de valahogy úgy teszi zárójelbe a kalandtörténetek alapmotívumának számító hősiességet, hogy azt nem találtam igazán szórakoztatónak.

 

Persze, nem is biztos, hogy szórakoztatás volt Liu célja, viszont ez a motívum (Maika mást tesz, mint amire számítanak tőle) a harmadik kötetre kezdi elveszíteni erejét, és így a történet lendülete is megtörni látszik. Hozzá kell tennem, a Rejtekben az előző két kötethez képest több álomjelenet, látomás szerepel, ami elsősorban nem a történet előrehaladását segíti, hanem a karakterek közötti kapcsolatokról nyújt ismereteket. Ennek megfelelően a harmadik kötetet tekinthetjük alapozásnak is a következő kötetekhez – a pontusi események, Ren és Tuya története mind olyasmi, ami alátámasztja ezt. A traumák feldolgozása mellett megjelenik a hős kérdése, ami minden magára valamit adó fantasytörténetben előkerül, és ez érdekes, új oldalát adja a Fenevadnak. Ezért mindenképpen érdemes folytatni a képregényt, mert úgy tűnik, hogy minden kanyargósság és körülményesség ellenére szórakoztatóan és érdekesen mesél.