Főkép

Van a science fiction irodalomnak néhány olyan klasszikusa, amit érdemes időről-időre újra elővenni. Egyrészt mert mi, olvasók is változunk: ami tinédzserként megdöbbentett és elbűvölt, felnőtt fejjel már nem biztos, hogy ugyanakkora hatással lesz ránk – vagy épp fordítva. Másrészt viszont maguk a könyvek is máshogy hatnak az idővel: még ha maga a leírt szöveg nem is fog eltérni, de a környezet, a világ, amiben olvassuk, rengeteg változáson esik át. 2020-ban, amikor az egész emberiség egy olyan szituációban találta magát, amiben még soha, amikor egyre-másra érkeznek az olyan hírek, hogy miként változik meg a Föld, ráadásul egyre pontosabban látjuk, hogy ebben mekkora a mi felelősségünk, nos, egy ilyen évben kevés rémisztőbb könyvet tudok elképzelni, mint ami az emberek tetteinek borzalmas következményeiről mesél.

 

Vajon meddig lehet elmenni a tudomány nevében? Meddig lehet igazolni a „felsőbb cél” érdekében elkövetett gyötrelmeket? Mihez vezet, ha az ember belekontárkodik a természet rendjébe? Mennyire vékony a határ az ember és az állat között? Elképzelhető, hogy az állatból valójában „nem sok hiányzik”, hogy ténylegesen embernek tekinthessük? Le tudja valaha is vetkőzni az állat az ösztönös, természetéből fakadó viselkedését? És vajon az ember le tud süllyedni az állat szintjére?

 

Rengeteg-rengeteg kérdés, amit a Dr. Moreau szigete 1896-os megjelenése óta nagyon sokan feltettek, így nem hiszem, hogy bárkit is nagyon meg fog lepni H. G. Wells regénye, mégis, egyszerűen lenyűgöző, ahogy ilyen sűrűséggel, ilyen erővel jelennek meg ezek a témák Wellsnél. Leírásokban gazdag stílusa nem sok teret enged a kalandregényes fordulatoknak vagy a csavaros történetnek, de talán pont ezért érződik ennyire töménynek, mert tényleg arra koncentrál, hogy minél jobban érzékeltesse a kérdésfelvetéseinek súlyát. Rövid fejezetein nagyon gyorsan végig lehet haladni, húz magával a szöveg az elkerülhetetlen iszonyat felé, aminek érzete az első pillanattól kezdve uralja a regényt – bár Wells számos követője optimistán fordult az állatok felemeléséhez (gondoljunk csak Adrian Tchaikovskyre vagy David Brinre), Wellsnél gyakorlatilag fel sem merül, hogy mindez valami jóra is vezethet.

 

Nem meglepő, hogy a horrorirodalom is klasszikusként tartja számon a Dr. Moreau szigetét, ugyanis akármennyire is rövid, célratörő a szöveg, mégis hatalmába kerít a borzalmak légköre. Bár főszereplőnknek a regény terjedelméhez képest sokáig tart, mire ráébred a valóságra, amíg addig eljut, oldalról oldalra válik egyre fenyegetőbbé az atmoszféra – sőt, a nagy felfedezés után talán minden korábbinál szörnyűbb lesz a helyzet, amire aztán Wells a fináléban még egy réteget rá tud tenni. Az archetipikus figurák berántanak magukkal a rémisztő helyzetükbe, ráadásul a történet „mellékszereplői” szánni való, de mégis viszolyogtató lényükkel minden feltűnésükkel csak fokozzák a zavarba ejtően horrorisztikus hangulatot.

Ez utóbbit pedig mindennél jobban támogatják az illusztrációk. Jelen kiadás apropójául ugyanis Németh Gyula szenzációs képei szolgáltak, aki az eddig csak a fejünkben létező lényeket elképzelhető formába öntötte. Szokták mondani horrorok kapcsán, hogy amit a képzeletünk kitalál, az mindig sokkal rosszabb, mint amikor látunk valamit, és egészen idáig egyet is értettem ezzel – de Németh Gyula részletesen kidolgozott munkája rádöbbentett, hogy ez közel sincs mindig így. Magamtól sosem találtam volna ki ennyire emberszerűen borzalmas lényeket: érezhetően Németh minden állatembert végiggondolt, valószerűre formált, ennek köszönhetően pedig tökéletesen megragadta a lényegüket. Pontosan elkapta mindegyik esetben azt az ábrázolásmódot, ami ugyan egy kicsit rémisztő vagy furcsa, de közben gyötrelmesen szánalmas. Moreau szörnyű tettei itt nyernek igazán súlyt: ahogy minden állatemberben érződik a kínzás fájdalma, ahogy épp annyira tűnnek emberszerűnek, hogy igazából ne legyenek azok, ahogy groteszk látványukkal undort keltenek, de mégis sajnálnivalóak is egyben.

 

Ez különösen a kötet végi, színes képekkel gazdagított galériában erős – egymás után bámulnak ránk az oldalakról az emberszerű lények, mi pedig nem tudunk szabadulni a hatásuk alól. Még olvasás közben is előrelapoztam néha ezekhez a képekhez, és mindig sokkal rosszabb lett tőle a hangulatom, annyira erősen megragadják az embert. De ezek mellett Németh a regényszöveget is gazdagon illusztrálta, ami szintén sokat ad hozzá az élményhez, hiszen minden szürke képe tükrözi azt a fenyegetett, néha kalandot ígérő, néha viszont csak szörnyűségeket tartogató atmoszférát, ami a regény sajátja. Egész vagy féloldalas illusztrációit sokáig lehet nézegetni, különösen, ha megjelennek rajta Moreau majdnem-emberi teremtményei.

 

A mostani kiadás az újabb, 1990-es, Rózsa György-féle fordítást tartalmazza, ami mindenképpen frissebbként hat, mint az 1901-es első magyar verzió (Mikes Lajos), úgyhogy aki régebbi változatát cserélné le, arra is tökéletes ez a szép, keménytáblás kiadvány. Nem túlzás állítani, hogy a Cser Kiadó gondozásában megjelent impozáns kötetnek biztosan helye van minden sci-fi- vagy horrorrajongó polcán – Németh Gyula lenyűgöző illusztrációival együtt 2020-ban még annak is újdonságként fog hatni, aki már olvasta korábban. Aki esetleg még nem, az ne habozzon: nem fog benne csalódni.