Főkép

Ken Liu nevét a jobbnál-jobb novellákkal teli A papírsereglet és más történetek című kötet kapcsán ismertük meg a legtöbben. Ahhoz foghatóan izgalmas, változatos és üdítő gyűjteményből keveset találni a könyvesboltok polcain, így felfokozott várakozás övezte a folytatást.

 

Liu Kínában született 1976-ban, de jobbára Amerikában nőtt fel. Önmagában az ezzel járó kulturális háttér és tapasztalati „tőke” elég ok és alap lehet, hogy valami újat tudjon hozni a nyugati sci-fi/fantasy (és szép-)irodalomba. Ám ahogy a Papírsereglet… sem pusztán a számos távol-keleti téma miatt volt érdekes, úgy az új kötet is elsősorban az írói hozzáállás és látásmód miatt olyan izgalmas. Mégis más ez a gyűjtemény, mint az elődje volt. Azt hiszem, saját gyökereit, örökségét az előző könyvben dolgozta fel inkább, az újban visszafogottabb a távol-keleti hatás. Még ha pont a nyitó „Szellemnapok”-ban ott is van mindez, sőt, a bevándorló létről is úgy mesél, ahogy szépirodalmi szövegek is ritkán… A második novella (A Maxwell-démon) pedig világháborús témát tárgyal (egy japán-amerikai kém története), amihez hasonlóak a Papírseregletben is voltak.

 

Viszont meglepő módon itt vannak olyan novellák, melyek összefüggnek, még néhány szereplő is akad, aki több írásban is felbukkan (Maddie-t különösen a szívembe zártam). Ezek kiadnak egy nagyobb történetet, melyhez az alaptémát máshogy megközelítő oldalhajtások is kapcsolódnak – és bár ezek évezredeket fognak át, a kötet többi írása mégis nagyon élesen elüt tőlük.

 

Az alaptéma pedig nem más, mint az, hogy mi lesz az emberből a jövőben. Liu elsősorban a digitalizált tudatokra koncentrál, a transzhumanizmus és a szingularitás kérdéseire, és ahogy tőle megszokhattuk, azon belül is magára az emberre. Vannak írások, melyek gyakorlatilag a holnapról szólnak, ha ugyan nem a máról, és ezektől sokszor kivert a víz. Liu nem az a fajta sci-fi-író, aki folyamatosan a tudományos eredmények legfrissebbjeivel zsibbasztja az olvasóit, de nyilvánvalóan átlag felett olvasott ember, aki pengeéles logikával következtet a múltból és jelenből a jövőre, és épp emiatt olyan félelmetes, amit ír. A távoli jövőre vonatkozó részeket könnyebb is elfogadni, bár megtörténhet, hogy megérjük, hogy a netre, a felhőbe feltöltött tudatunkkal még azt a távlatot is megtapasztalhassuk. De amikor és ahogy levezeti a közelgő összeomlást (a klímaváltozás hatásait, a velejáró migrációt, az elkerülhetetlen eseményeket), és hogy abból sokan így fognak távozni… Hát, akkor már inkább kérek egy kis Lovecraftot…

 

Ám attól még, hogy ezek kényelmetlen témák, őrülten fontos, hogy olvassunk róluk, és Liu pont azért zseniális író, mert olyan módon kommunikál minderről, ami sokkal erőteljesebb, hitelesebb, érthetőbb és átélhetőbb, mint bármiféle propaganda vagy tudósok közötti vitaműsor.

 

Ez azonban nem minden. Amellett, hogy mivé válik a digitalizált ember, hogyan jut el más bolygókra, hogyan terraformálja vissza magát a Földet, megjelenik az is, amiben szerintem Bradbury volt a legjobb, és senki nem lesz már olyan, de azért Liu elég jól teljesít: az emberi. A család, a kapcsolatok, a belső én. Az emlékek és az emlékezés, a világ sajátos, egyéni értelmezése, és az, hogy a korok és körülmények változása folytán hogy alakul mindez.

 

A kötet egyik leghosszabb, „Szürke Nyúl, Bíbor Kanca, Szénfekete Párduc” című írása, valamint az eredeti kiadás címét adó „A rejtett lány” viszont sokkal inkább fantasy darabok, méghozzá fenomenálisak, még úgy is, hogy előbbi szinte mintha csak regényvázlat lenne, és mindkettő folytatásért ordít. Mielőtt ezeket olvastam, úgy voltam vele, hogy OK, rajongója vagyok Liu novelláinak, de a háromkötetes, szintén távol-keleti hatású fantasy trilógiáját (The Dandelion Dynasty – A Pitypang Dinasztia) ki tudnám hagyni. Csak nagyon indokolt esetekben vagyok hajlandó nekiállni efféle monstrumoknak. Hanem most már hőn óhajtom, hogy az Agave azokat is kiadja magyarul. Igaz ugyan, hogy a sci-fi-írásaiban Liu látszólag mélyebbre hatol a felvetett kérdések és problémák terén, és a felszínen a fantasy sztorijai szórakoztatóbbak (és rendkívül színesek és különlegesek is), ám főleg „A rejtett lány” esetében bőven van mondanivaló is, erkölcsről, döntésekről, miegymás.

 

És akkor még nem szóltam a „Metszés”-ről, mely oly rövid és szép, hogy voltaképp prózavers, és így indul: „Messze a felhők fölött, a hegytetőn a Hszü-templom szerzetesei szent könyvükből szavakat kivagdosva töltik napjaikat.”

 

S a könyv 18 írása még ennél is több meglepetést, izgalmat és gondolkodnivalót tartogat. Érző-gondolkodó embereknek e járvánnyal terhes időkben úgy kell ez a kötet, mint egy falat kenyér.