Főkép

Az elmúlt hetekben úgy tűnt, komoly esélye lehet annak, hogy az idei irodalmi Nobel-díj ahhoz az Annie Ernaux-hoz kerüljön, aki – bár hazájában a legjobbak között tartják számon – szinte teljesen ismeretlen Magyarországon. Eddig mindössze egy zsebkönyvméretű műve jelent meg magyarul (Árulás / Egy asszony, 1997), amit azonban szerencsére néhány hete követett a Magvető Kiadó jóvoltából az eredetileg 2016-os Lánytörténet.

 

Ernaux-ról tudni kell, hogy bár egészen fiatal kora óta írt, viszonylag így is csak elég későn futott be és került a köztudatba Franciaországban, de már a legelső műveitől kezdve mindössze egy műfaj érdekelte: az önéletrajz.

 

Az írónő stílusa szikár, kemény, jól felismerhető. Bár végig tudatosan tartja a távolságot saját magától (a legnagyobb sikert aratott könyvében, az Években például úgy hivatkozik önmagára, mint „ő”), de tabuktól teljesen mentes elemzéseivel, megfigyeléseivel paradox módon mégis olyan közel jut el önmaga megismerésében, mint csak kevesen. Ezzel egyébként szinte ugyanazt az írói fogást alkalmazza, mint minden idők egyik legjobb önéletrajzát, az Egy másik életet megíró svéd írófejedelem, Per Olov Enquist.

 

Ernaux saját bevallása szerint mostani művének témáját mindig is meg akarta írni (jó pár alkalommal neki is kezdett, ám végül mindig kudarcot vallott), ám arra, hogy igazából formába tudja önteni az itt ábrázolt eseményeket, jó ötven évet kellett várni. A Lánytörténet lapjain a hetvennégy éves Annie próbálja megérteni a tizennyolc évest, és rekonstruálni a vele történteket, amely döntő hatást gyakorolt egész későbbi életére. Ez a döntő hatást gyakorló esemény pedig szüzességének elvesztése volt.

 

A szerző érezhetően nem elégszik meg a könnyű megoldásokkal, szinte mániákus pontossággal próbálja életre kelteni ezt a naiv, de sokszor gőgös fiatal lányt, aki természetesen nem lehet azonos a mostani énjével. Ám őszintén bevallja azt is, hogy ahhoz, hogy ez sikerüljön, nemcsak re-, de dekonstruálnia is kell ezt a mára már kissé idegenné váló személyt, hogy csak az igazán lényeges személyiségjegyek és történések kerüljenek elénk.

 

1958-ban a szűz, szigorú katolikus nevelést kapó tinédzser lány egy nyári táborban kap gyermekfelügyelői állást, így életében először kikerül szigorú szülei felügyelete alól. Ebben a korban még alig-alig létezett szexuális felvilágosítás, így nem is csoda, hogy a fiatal Annie szinte semmivel sincs tisztában, de azt mégis tudja, hogy itt lehet az esély az első szerelemre és az ezzel együtt járó első szexuális együttlétre is. Még szerencse, hogy van itt egy jóképű, huszonéves tanár is, akibe első látásra beleszeret…

 

Innen persze indulhatna egy habos-babos leánytörténet naplementékkel és lágy csókokkal a csillagos ég alatt, de ez nem egy romantikus regény, hanem a nyers valóság. A fiatal lány pár meggondolatlan cselekedetével rövidesen egy olyan ördögi, negatív spirálba kerül, aminek a végén megkapja az „enyhén szólva is kurva” jelzőt a társaitól.

 

Annie Ernaux közel azonos szintet hoz ebben a művében, mint Enquist a legendás életrajzával. A francia szerző sem próbál meg semmit szépíteni, másítani vagy magát szebb színben feltüntetni, és miközben zajlanak előttünk a húsba vágó események ezen az alig 140 oldalon, nemcsak egy tizennyolc éves fiatal lány személyisége épül fel részletről részletre az idős, mindent látó (és majdnem mindent értő) szerző szemszögéből, hanem elénk tárul az ’50-es évek vége Franciaországának minden főbb eseménye, legyen az a lassú társadalmi változás, ami majd elvezet a ’68-as paradigmaváltásig vagy az algériai harcok, amelyek a gyarmatbirodalom összeomlásáig. Illetve számtalan kérdést kapunk azzal kapcsolatban, hogy az egész társadalom vagy egy kisebb közösség mennyire is tudja befolyásolni egy személyiség kialakulását, és az adott személy viselkedését, cselekedeteit.

 

Annie Ernaux ez alapján a műve alapján tényleg az egyik legjobb ma élő francia szerző, így bízom benne, hogy ezt a vékonyka kötetet követik még továbbiak is. Megérdemelné(n)k!