Főkép

Hazánkban a tavalyi év legnagyobb, ám egyben legtragikusabb irodalommal kapcsolatos történése egyértelműen Térey János halála volt, és ezzel kapcsolatban természetesen azonnal középpontba került a főként költőként, majd dráma-, sőt regényíróként is tevékenykedő debreceni alkotó egész életműve. Ennek fényében persze borítékolható, hogy az elmúlt hetekben megjelenő, torzóban maradt posztumusz memoárja, a Boldogh-ház, Kétmalom utca az idei év egyik legkeresettebb és legtöbbet tárgyalt darabja lesz.

 

Mielőtt belevágnánk ebbe a kötetbe, fontos mindenkinek tisztázni magában, hogy tényleg egy torzóhoz, egy hiányos, félbemaradt könyvhöz (vö. az egyik benne szereplő kulcsmondattal: „Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden.”) lesz szerencséje. Egy olyanhoz, amelynek tervezett öt nagy egységéből Térey mindössze az elsővel („Etelka-Földöv”) lett valóban és maradéktalanul kész, a fennmaradó négy csak részleteiben, szilánkjaiban, vázlataiban olvasható el (olyannyira igaz ez, hogy a második egység, a „Hatvanas évek” mindössze ötoldalas, és csak két rövidke szöveget tartalmaz).

 

Térey, mint minden valamirevaló memoáríró, arra keresi a választ, hogy kicsoda is ő, honnan jött, mi határozza meg létét és személyiségét? Azonban hogy ezekre a kérdésekre válaszolni tudjon, egészen mélyre kellett ásnia, és sokfelé elindulnia.

 

A legfontosabb és a legmeghatározóbb személy az életében az apja, a több idegösszeroppanáson áteső, korán nyugdíjazott egykori vasúti alkalmazott, a sokszor kiszámíthatatlan és családján uralkodni akaró zsarnok, aki hol elvonulva találmányain dolgozik, hol leveleket küldözget az angol királynőnek születésnapja alkalmából, hol úgy dönt, hogy az őseihez hasonlóan maga is inkább földet akar művelni. A Jászságból érkező anyja – bár egyedül őt szereti igazán a kis Jánoska – nem kap ekkora szerepet.

 

Ahogy sejthető, azok a részek a legerősebbek, a legélőbbek, amelyek az íróval megesett dolgokat mesélik el, legyenek azok a családban vagy épp az iskolában történtek. Térey egy végtelenül precíz nyelvet használ, amely bár dísztelen, steril és távolságtartó, de mégsem kell távolságot tartanunk a szövegtől és az eseményektől, amit olvasunk, minden átélhető és átérezhető, a háttérben pedig ott épül fel újra a szemünk előtt a ’70-es, ’80-as évek Debrecene.

 

Ám nemcsak a 30-40-50 évvel ezelőtti város és korszak elevenedik meg a lapokon, hanem egészen a 19. század elejéig utazunk vissza az időben, ugyanis a szerző egészen eddig túrta fel a Tóth család történetét (a Térey felvett, írói név), hogy meglepődve konstatálja, bizonyos dolgok ebben a cívis famíliában – a folyamatos debreceni tűzvészekhez hasonlóan – vissza-visszatérnek: az óriási mértékű gyermekhalandóság (a memoár is egy olyan jelenettel indul, amelyben az író családja meglátogatja a szerző születése előtt, féléves korábban elhunyt nővérének, Anikónak a sírját), a folyamatos földszerzés (vagy éppen földvesztés), a folyamatos költözések egy új, jobb vagy éppen egy szegényesebb, lepusztultabb házba, vagy a rendszerint nem éppen a legharmonikusabban alakuló házasságok ismétlődő történetei…

 

Ugyanakkor sem ezekből a régi, felmenőkkel kapcsolatos eseményekből nem lesz igazi családregény, sem a szerző gyermekkorának emlékeiből boldog nosztalgiázás; a szerkesztés- és elbeszélésmódnak hála inkább egymás után sorjázó, kimondottan mély és számtalan témát érintő fragmentumokat, roncsolt darabkákat kapunk a múltból, ami nem is csoda, hisz maga Térey is írta: „Huszonéves koromtól érdekelt a saját múltam rommá válása”.

 

Sajnos, mint már említettem, csak az első nagy egység készült el teljes egészében, így a maradék négy, amelyek az egész kötet közel negyven százalékát teszik ki, sokkal inkább „rom”, mint az első, ám itt nem a szerzői szándék, hanem a befejezetlenség miatt. Ezekben a részekben kap / kapna helyet az apa és anya fiatalkori története (mindössze a már említett öt oldalnyi rész készült el ebből), az apa mentális állapotának egyre súlyosbodó hanyatlása, Térey kamaszkorának egyes elemei (táborozások, utazások, ismerkedések könyvekkel és zenei stílusokkal), majd végül a Budapestre költözés és a szülők elvesztése. Itt már senki ne várjon olyan fokú kidolgozottságot, mint a kötet elején, mert bár van jó pár kimondottan éles, jól sikerült rész (mint az anya halála), ám olyanok is, amelyek csak úgy lógnak a levegőben bármiféle – el nem készült – alátámasztás híján.

 

Azt hiszem, hogy nem is lehet kérdés, hogy ha lett volna elég ideje Téreynek, akkor egy Nádas Péter-i monumentalitású (lásd Világló részletek) egyén-, család-, nemzettség- vagy várostörténetet és szociográfiát kaptunk volna, de a Boldogh-ház így, félkészen, már örökre romjaiban maradva is egy kimondottan impozáns alkotás, amelyet olvasni kell mindenkinek.